Johann Haritól ez az első könyv, amit olvasok, az Elveszett kapcsolatok (Lost Connections) is rég a listán. Kihagyhatatlan szerzőnek tartom, nemcsak azért, mert úgy érzem, korunk legfontosabb kérdéseivel foglalkozik, hanem mert tetszik, ahogyan a témához nyúl. Ő aztán tényleg megkeresi az összefüggéseket, anélkül, hogy spekulálnia kellene, láttatja az összképet, és ebben kiváló.
Sokat, sokféleképpen írnak és mondanak ma már arról, hogy a kütyük, az értesítésbombázás, a szociális média hogyan sorvasztja a figyelmünket, a gondolkodásra való képességünket, valamint a flow-ra és a kreativitásra való képességünket. Erodálja a jelenlétre való képességünket is, és persze ezen keresztül az életminőségünket. Hogyan teheti mindezt, hiszen mi csak pusztán görgetünk, informálódunk és kapcsolódunk? Nem feltétlenül a töménytelen, érdektelen infodömp miatt (bár halálos ágyunkon aligha ez a fajta FOMO lesz – félelem, hogy kimaradunk valamiből -- ami beugrik az elménkbe) hanem mert magának az információ fogyasztásának a MÓDJA az, ami ebben a kérdésben a leginkább válik döntő tényezővé és alakítja át az agyműködésünket és a kognitív képességeinket.
Sokat és sokféleképpen hallhatjuk most már azt is, hogy a szociális média üzleti modellje miért és hogyan káros és abuzív, hogyan dolgoznak magatartáskutatók is a háttérben, hogyan szól a megfigyelési kapitalizmusról, mennyire nem a mi érdekeinket szolgálja, és miközben dúsgazdagodik azáltal, hogy a figyelmünket szívogatja, monetizálja az időnket.
A szerző is alaposan kitér ezekre, sőt, három hónapra el is vonul egy tengerparti házba telefon és internet nélkül. Az elsőre nehéz, majd mennyeivé váló „elvonó kúra” után visszatérve csak azt tapasztalja, hogy milyen könnyen és azonnal visszazuhan a nem-eresztő ingoványba, miközben igazából még kicsi baj sem származott abból, hogy ő hiányzott, és aligha változott bármi „a neten” vagy épp a világban.
"Az nem barátság, hogy féltékenységünket leplezve
lájkoljuk a másik fotóit, hencegő posztjait és együttérzésre szomjazó
panaszait, és cserébe ugyanezt várjuk tőle is. Valójában ez nem is állhatna
távolabb a barátság fogalmától. A barátság lényege az, hogy egymás
szemébe tudjunk nézni, hogy együtt fedezzük fel a világot, a barátság
lényege a tánc, a könnyes nevetések, a szoros ölelések, a boldogság és a
fájdalom megosztása. Gyakran épp ezektől foszt meg minket a Facebook,
amikor a kapcsolódás kiüresített, silány illúziójával tölti meg az időnket."
Ezt követően Hari szeretné megérteni, hogy miért erősebb ez a dolog, mint mi, az egyének, mik működtetik bennünk, és temérdek kulcsfigurát keres fel a kulisszák mögött, hogy megérthesse. Végül amikor azt is kezdi megérteni, hogy a modern figyelemzavar kialakulásához hogyan ágyaznak meg bizonyos társadalmi körülmények, akkor antropológusokat keres meg a világ különböző tájaira utazva. Így jut el ahhoz, hogy külön fejezetet szenteljen az ADHD egyre gyakoribb kialakulásának a gyermekek körében. Mind a szülők, mind az iskola elvette a gyerekektől a kötetlenséget, pedig aligha van bárminek nagyobb szerepe a fejlődésben ilyenkor, mint a szabad játék. Vagy ott van a mentális kalandozás és álmodozás lehetősége, aminek igenis nagy szerepe van mind a koncentrációs, mind az értelmezési képességek fejlődésében. A mai gyerekek életéből teljesen hiányzik az intrinzik motiváció is, egy tevékenységet aligha végeznek már önmagért, az örömért. Elvettük tőlük a csavargást a szabadban, a saját boldogulást a különféle helyzetekben, és a fejlődés annyira kontrollált lett, hogy ma már egy játék szabályait is a szülők találják ki, ők nyújtják a megoldásokat, és ők fedezik fel és térképezik fel számukra a környezetet is.
"Eszembe jutottak azok a tudományos kutatások, amelyeket az állandó, rapid
feladatváltás káros következményeiről olvastam, és egyszerre rájöttem,
hogy modern kultúránkból nemcsak a koncentráció képessége, de a
mentális kalandozás lehetősége is kiveszett. Az ingerek állandó zajában
folyamatosan loholunk előre, végig csak a felszínt kapargatva, anélkül,
hogy néha megállnánk egy kicsit. Amikor erről kérdeztem, Speng bólintott,
és elmesélte, mennyit bajlódik azzal, hogy leállítsa a mobilján záporozó,
teljesen érdektelen értesítéséket. Ez az állandó digitális zaj „elvonja
figyelmünket a belső világunktól, és gátolja az alaphálózatunk működését“.
Speng szerint olyan „ingervezérelt, ingerfüggő környezetben élünk,
amelyben figyelmünket – egyfajta állandó sodródásban – folyamatosan
újabb és újabb ingerek terelik el”. Ha nem sikerül kitörnünk ebből, akkor
„sosem leszünk képesek végigvinni egy-egy bonyolultabb
gondolatmenetet."
Vagyis nem csak a koncentrációs képességünk került veszélybe – az elménk
sem tud kalandozni többé. Ezek a folyamatok együttesen gondolkodásunk
minőségének súlyos romlásához vezetnek. Az álmodozás lehetősége nélkül
nehezebben értelmezzük a minket körülvevő világot, és ebben a felfokozott,
zavarodott állapotban még inkább kiszolgáltatottak vagyunk a
figyelmünkért versengő ingereknek."
Hari ugyanígy külön fejezetet szentel annak is, hogy milyen rossz levegőt szívunk városainkban, mennyi csomagolt szemetet összeeszünk igazi táplálék helyett, és hogy ma már egy vegyi anyag egész addig biztonságosnak minősül és használatban lehet, amíg nem sikerül a szűkös anyagi keretekből dolgozó tudósoknak éveken keresztül bebizonyítani, hogy a kemikália toxikus.
Aztán rátér a munkahelyi túlhajszoltságra, és meglátogat olyan cégeket, ahol bevezették a négynapos munkahetet. Foglalkozik az anyagi körülmények miatti létbizonytalansággal és hogy ebből a folytonos éberségi és veszélyeztetettségi állapotból milyen krónikus stressz alakul ki, valamint a munkahelyi kizsigereléssel és túlhajszoltsággal, a hasztalanul fogyókúrázókkal, az álmatlansággal. És persze azzal, hogy világ szédületes gyorsulása, tempója nem a fejlődésnek köszönhető, csupán annak, hogy a fogyasztás és a gazdasági növekedés lett valamikor az ezernyolczázas évek végén az egyedüli irányunk és a célunk. A cél, hogy minél kevesebbet aludj, és többet egyél. És ne töprengj vagy hagyd csapongani az elméd, úgyis csak önmarcangolásba fordulna, hát tapasztaltad, nem?
Miért szeretem annyira ezt a könyvet? Mert nem tolja csupán az egyénre a felelősséget, mint egy sokadik önsegítő könyv, hanem az egyént mint a társadalomba ágyazott életet látja. Például, az, hogy nem tudsz lefogyni, nemcsak egy egyéni kudarc, hanem mert az adott életkörülményeid közepette kénytelen vagy a szupermarketekből beszerezni a silány élelmiszert, és nem feltétlenül te tehetsz arról, hogy egy nagy város tömbház rengetegében nincs kerted is az épület mögött, mint nagyinak, aki ment és kitépte az aznapi ebédhez a hagymát. Mivel egy erősen individualista társadalomban élünk, már fel sem tűnik, mennyire úgy gondolkodunk, minden az egyén sikere vagy kudarca… erre még az önsegítő könyvek is rátesznek. Addikcióval küzdesz? Minden a te hibád. Nem tudsz lefogyni? Hát persze, hogy a te hibád. Try harder. Stresszes vagy? Hát meditáld ki magad belőle. Ami persze, baromság bizonyos esetekben, s akkor jössz rá erre, amikor megpróbálod ezt elmagyarázni annak a nőnek, aki “három állásban dolgozik négy gyerek mellett" "Azok az emberek, akik arról próbálnak meggyőzni, hogy a stressz csak a gondolkodásmódunk terméke, „erősen privilegizált helyzetből beszélnek."- írja Hari.
Tehát nemcsak arról szól a könyv, hogy folyamatos lájkéhséggel és dopaminlöketek kergetésével élünk, menekülünk az érdektelen dolgok bámulásába a valóság elől, és a kapcsolatok sekélyesednek, miközben elveszítjük a komplex gondolkodásra való képességünket, az összeesküvés-baromságokkal és álhírekkel pedig az értelmezés és gondolkodás készségét, hanem arra is rávilágít, hogy önerőből miért nem vagyunk képesek megoldani a problémát, miért van szükség kollektív felismerésekre és megoldásra. Együttesen kellene fellépnünk a figyelmünket gyarmatosító erőkkel szemben, elérni azt, hogy a szociális média megváltoztassa az üzleti modelljét (ezzel együtt a kapitalista algoritmusait, a gyengeségeink kiismerését) fellépni azért, hogy bevezessék az alapjövedelmet, a négynapos munkahetet, megtervezzék az iskolák jutalmazó rendszerének átszervezését. Az egyéni felelősség marad persze, és megteheti ki-ki a maga életének keretében a változást, ameddig a lehetőségei (belső, külső) kérik és engedik, de úgy, ahogyan egy egyéni digitális detox vagy technológiaellenesség nem sokat változtat a kollektív figyelem krízisén, úgy a bolygót sem tudod egymagad az egyéni felelősséged és cselekedeteid által megmenteni…
Hari tehát nem lovagoltatja a kérdéseket a kegyetlen optimizmus hátán és nem is
zárja le a témát egyszer s mindenkorra olyan megoldással, hogy a nyakadba
akasztja az egyéni felelősséget és digitális detoxot vagy technológiaellenességet
lebegtessen. Mert még ha egyéni szinten vissza is szerzed a figyelmed és javítod
az életminőségedet általa, ha rá is találsz arra a belső forrásokra és olyan külső
megoldásokra, amik téged segítenek és visszaadják a kontrollt a saját elméd fölött, attól a kollektív probléma (amiben benne élsz te is) korántsem oldódik még meg. Igaz, én úgy érzem, nekem elég volt. Túlságosan fájdalmas lett minden szinten az ingerözön, a flow állapotok kimaradása, a lassúság, az időnek az a fajta megtapasztalása, amit gyerekként is tapasztalhatunk. Túlságosan fáj adott képességek erodálódása, túlságosan visszasírom a gyerekkorom strukturálatlan "kóborlásait". Túlságosan szeretem a szabadságot, és jobb a nem gondolkodás és a puszta létezés, a semmiségek, a szöszmötölések édes íze, a béke és ártatlanság perce, mint bármilyen extra, felturbózott ingerlöket. Túlságosan fáj, hogy annyira felhangosítottam a világot, hogy már nem hallom a belső csendemet. Hányingerem van attól, hogy mennyi hülyeség és butaság özönlik a képernyőkből, mennyire vészes ritmusban butulunk, és te jó ég... mennyire lényegtelen és érdektelen információkat bámulunk. Pár hete netes elkülönített idősávokat alkalmazok, amik csak ritkulnak, s olyan jól működik, hogy már a görgetés puszta gondolatára is zsigeri émelygést érzek, invazívak az megnyíló hírfolyamok, címek, és még egy nyomorultabb percem értékét is sokkal többnek érzem. Amíg össze nem törünk rajta, és nem találunk odaát szedegetve olyan létérzéseket, amiknek az értékét reszkető féltéssel ölelhetjük magunkhoz, lehet, hogy addig talán nem is esik ki a kezünkből a zombisító kütyü?
Ez a könyv jókor talált meg. Szórni kellene, padokon otthagyni, osztogatni, hiszen a kollektív figyelem krízisét éljük. Körben ülve beszélni kellene róla egy olyan korban amikor egy téma csak pár percig érdekes, elmélyedni már nem is tudunk semmiben, hiszen érkezik a következő inger... a következő téma, vagy még inkább szenzációs néznivaló. Hiszen az inger a fontos. Ennek élünk. És ez miért akkora gond? Mert közben jégsapkák olvadnak és erdőtüzek pusztítanak... és mi influenszereket lájkolgatunk, tiktokot pörgetünk. A mentális környezetszennyezés lehetetlenné teszi, hogy az igazán fontos problémára – amit csak kollektíven tudunk megoldani – fókuszálni, figyelni tudjunk.
"A könyv írása közben végig próbáltam észben tartani, hogy ez a kollektív
figyelmünket érintő krízis rendszerszintű probléma. Szélsőségesen
individualista kultúrában élünk, ami folyamatosan arra késztet minket, hogy
problémáinkat egyéni kudarcként értelmezzük, és egyéni megoldásokat
keressünk rájuk. Nem vagyunk képesek odafigyelni? Túlsúlyosak vagyunk?
Nincs pénzünk? Depressziótól szenvedünk? Ez a kulturális klíma
megpróbálja elhitetni velünk, hogy mindez a mi hibánk. Épp ezért a mi
felelősségünk az is, hogy megtaláljuk a választ ezekre a – valójában
strukturális természetű – kérdésekre.
Egy képernyők között ugráló, az algoritmusok által
generált mesterséges agressziótól feltüzelt zombitársadalom nem lesz képes
megoldást találni egy ilyen súlyos problémára. A klímaválságot tehát csak
akkor oldhatjuk meg, ha először megoldjuk a figyelmünk válságát."
***
"Harris mentora, Jaron Lanier – egy veterán fejlesztő a Szilícium-völgyből –
elmesélte nekem, hogy annak idején olyan hollywoodi sci-fik tanácsadója
volt, mint a Különvélemény (Minority Report), de egy idő után felhagyott
ezzel a munkával, mert a disztópikus jövő érzékeltetéséhez egyre
félelmetesebb technológiákkal kellett előrukkolnia. A fejlesztők pedig a
filmek láttán ijedtség helyett rendre az alábbi felkiáltással reagáltak:
mennyire király, hogyan lehetne ezt tényleg megvalósítani?"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése