Emlékeztek még, gyerekként milyen halálosan komolyan vettük, hogy az udvar egy egész város, a szénarakás űrhajó, a szomszédasszony boszorka, a falevél pénz, a faág kard, a kő az kenyér, mégis tudtuk: csak játékból van. Vajon az AI képes lesz ilyesmire is majd? Vagy a kő az csak kő? Az információ az információ. Vajon ami nem tapasztalás, az tudás? És ha mégis játszik velünk majd egy jót? A játékunkat utána mindig erre mintázza? A szilvamagnak esélye sem lenne kenyérré változni? A szekrények is csak Narniába nyílhatnak?
Gondolkodom, túlzás lenne-e kijelenteni, hogy ebben az évben életem egyik fő témája az AI-jal való kapcsolatom volt. Hiszen tanulásra rengeteget használtam, gyakran tapasztaltam munkában is, hogy miközben körülöttem senki nem tudja a kérdésre a választ, vagy ha igen is, kétes, és a Gúgli is csak még inkább bevisz az áltudományok sötét sűrűjébe, a ChatGpt viszont másodperceken belül pontos és átfogó információkkal képes kisegíteni. Egy adott ponton azt éreztem, a hasznosságát ki nem használni ostobaság, és majd hátrány lesz. Másrészt azonban alkotói területen kinyírta bennem az alkotókedvet.
Fogalmazódtak meg kérdések bennem már a covid idején a Töredezés írásakor is, amikor aktualitásában még a kanyarban sem volt. Legnagyobb félelmem és Kisha problémája is a személyre szabhatóság és ennek korlátai volt. Mert mi lesz, amikor személyre szabott válaszokat fog adni? Mi lesz, amikor jobban ismer, mint én önmagam? Mi lesz, ha az információ nem a saját belső szűrőimen keresztül jut vagy nem jut el hozzám, hanem olyan külső szűrőkön át, amiken utólag aligha változtathatok egy személyiségfejlődéssel vagy változással? És mi lesz, ha majd egy kamasz nagytatájánál jobban képes upgradelni a vicceit, és azokkal észrevétlenül alakít, formál, döntéseimben befolyásol? A kálvinisták predestinációs tana bogyó és babóca-meskete lenne mellette. Nem mintha már nem élnénk buborékokban illúziók csecsszopóiként, és nem mintha a szabad akarat eleve nem lenne emberi testbe beleszületve korlátozott a mesterséges algoritmusok nélkül is, de a fejlődés magasabb fokára kúszva, ez a személyre szabhatóság is sokkal nagyobb szintre emelhető – gondolom -, mint ahogyan azt egyelőre elképzelni tudnánk. (és túl azon, hogy mit kezdenének vele a rezsimek)
Hiszem, hogy a szabadságot elsősorban folyton odabent vívja az ember. Engem például egész évben az a hit ejtett foglyul, hogy semmi értelme többé írni. Sorolom milyen benyomások és elbizonytalanodások erodálták (ja, hogy nem illik erről posztolgatni, sikerekről inkább vagy hallgassunk, nem? Azért megpróbálom :)
1. nem vagyok képes eléggé kibontani és befogadhatóvá tenni a témáimat
2. nem találtam meg a helyem íróként, pedig kaptam esélyt (hab a tortán, hogy utólag nem is értem egy-egy kompromisszumban miért nem voltam erősebb)
3. nem értek a marketinghez, képtelen vagyok következetesen jelen lenni és kifelé élni, kommunikálni, nemhogy kommersz, de még eladható sem vagyok. Ráadás: primitív és béna vagyok, nem tudok ismerkedni, hízelegni, odamenni, kapcsolatokat kiépíteni az érvényesülés érdekében. Elismerem és elfogadom, hogy ezek mind-mind tanulható képességek és szükségesek is a mai világban, de ettől még mindig nem tudom úgy a magamévá tenni, hogy természetesnek és követendő útnak érezzem. Akkor sem, ha millió ember állítja az ellenkezőjét – ok, akkor valószínűleg igazuk van, csak épp nekem nem kell fellépnem arra az útra, nem az én utam is.
Úgy érzem, kevés vagyok ahhoz, hogy író legyek egy ilyen korban, a világ lehagyott, és a marketinghez egyenesen nulla vagyok, így több erőfeszítést kérne ez tőlem, mint amennyi erőforrással én rendelkezem.
4. Felmerült bennem az is, mi van akkor, ha az írás számomra eszképizmusként csak egy olyan régi megküzdési-túlélési létforma, ami most csak elszakítana attól, hogy igazán éljek, jelen legyek a saját történeteimben…? és ugye hányszor volt izgalmasabb, és akár kalandosabb az élet maga, mint amit ki tudtam papíron találni
5. Nincs szüksége a világnak arra, amit adni tudnék. És nemcsak azért látom így, mert így tűnt a publikálások óta a visszajelzésekből – és főleg azok hiányából -, hanem azért is, mert már nem hiszem, hogy az én mondanivalóm annyira fontos és egyedi, hogy ki kell jutnia a „világba”. Már nem hiszem, hogy fontos, vagy hogy irgumburgum mindenki álljon vigyázba, épp önmegvalósítok. :)) Inkább menjen csak szépen mindenki és élje meg az amúgyis rövid, de drága, szép életét. Nem fogok perceket elrabolni ebből, a „narniás szekrénykémben” való kotorászással szerepruhák után.
6. Beszűkült létállapotom tévutakra vitték a magánéletem, ahol olyan mocsaras helyekre érkeztem, amikre az én lelki képességeim és felkészültségem nem volt elég, így teljesen elnyeltek, és még levegőhöz sem jutottam benne leterítve, nemhogy alkotni tudjak.
+ egy bónusz fact: a végére már eszközöm sem volt, amin írhattam volna
Mindezek a tavaly, persze, aztán ezek tetejébe berobbant az AI és nagyot szólt idén. Én meg leteszteltem ugyanazzal a plotline-nal és egy évnyi különbséggel, láthassam, fejlődik-e alkotás terén. Nemcsak hogy sokkal jobb az ötletelésben mint én, gyors is. Kicsit sem csodálkozom, ha átalakul miatta a könyvpiac, a publikálás és a fogyasztás, vagy akár az írók szerződése… Hiszen a fejlődést a termelés és a fogyasztás jelenti, nem?
Szóval van még értelme írni?
A terméktermelés és termékfogyasztás korában semmi értelme. Az AI még gyerekcipőben jár, de majd nem lesz szüksége ránk, és gondolom, akinek pénze van fejleszteni, az fog hasítani vele.
Az AI debütálása fosztott meg a maradék alkotói vágytól, de ő is ad vissza valami lényegeset… Mivel már előtte le kellett vetkőznöm magamban az „író vagyok”-becságyat és az olvasókra való igényt, a termékem kiokádásának és elhelyezésének fontosságát, most meztelenségében állhatott előttem a kérdés is: mitől is fosztaná meg szűkre szabott, szánalmasan tökéletlen emberi életem az AI? …kreativitás? Intuíció? tudatalattival való kapcsolat? Öröm? Reflexió? Flow? és az ezekben rejlő emberi tökéletlenség szépségétől… Maradna kezemben a kő, mint termék. Kielégítően. Fogyaszthatóan.
Tudok még hát öncélúan alkotni és felfedezni benne az örömet? Vagy csak a „minél jobb” termék létrehozása számít, ezzé tettek? Nem tudom, még képes vagyok-e, de erre vágyok a jövő évben.
Nem haladok a korral? Nekem ez nem baj. Másnak miért baj, hogy nekem nem baj? :) És miért kellene haladnom? Ja, hogy a fejlődés… mert a túlélés? Dehát az sem baj, én már meghaltam. :) A túloldalra érkezve csak egyetlen dolgot kell újratanulnom: újrakezdeni a játékot…
Újralátni a kőben a kenyeret, hiszen ilyen az élet: egyszerre halálosan komoly és csak játék. Egyszerre kozmikus rettegés és bolyhos takaró. Egyszerre lehet halálosan komolyan venni a ma ötleteit, és nevetni holnap rajtuk. Egyszerre lehet megváltani a világot hitem vetve önmagam fontosságában és fordítani neki hátat mégis a saját kicsinységem és jelentéktelenségem pocsolyájának tudatában. Egyszerre lehet sírni és nevetni, izgatottan várni majd mégis unni a játékot és változtatni a szabályain, egyszerre lehet ragaszkodni a szekrényhez és mégis kinőni a ruháinkat. De azt hiszem, ma élve ez a legnagyobb problémánk: túl komolyan vesszük magunkat. Túl komolyan vesszük a véleményünk, a hitünk, hiperérzékenyek lettünk a termelésünkre és mindenáron fejlődni akarunk. Túl komolyan vesszük a fogyasztást, és az információ mennyiségét. Még amikor humorizálni is próbálunk, valami hiányzó önszeretetet kompenzáló iróniába mémesedünk bele, de ez ugyanúgy nem ismer játékot.
Az AI tehát termeljen csak eladható termékeket, átadom a helyet elismerően, okádja őket a világba különböző variációkban szempillantás alatt. Addig én majd megpróbálok közeledni valamiféle ősi tűzhöz, és azért fogok izgulni, hogy ha netán felbukkan valaki még, akkor képes legyek a tűz mellett úgy a szemébe nézni, hogy még szavak nélkül is együtt érthessük abban a pillanatban, miért is kenyér az a kő.
P.s ehhez a bejegyzéshez nem volt használva AI. :)
Örömökben, játékban és felfedezésekben gazdag új évet!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése