Nyári olvasónaplóm

Legutóbbi olvasmányaim sorából életrajzi könyvek voltak rám nagy hatással, ezekből szeretnék ajánlani.

 

Teljes meggyőződéssel ki merem jelenteni, hogy a Hazafi korunk legfontosabb könyve, és ha csak egyetlen könyvet olvasol is el az elkövetkező húsz évben, kérlek, ez legyen az.

 

"A nyugati emberek által elkövetett legnagyobb hiba az, hogy azonosítják az orosz államot az orosz emberekkel. Valójában a kettőnek semmi köze egymáshoz, és a hazám legkínzóbb baja éppen az, hogy sok millió itt élő ember közül újra és újra a legcinikusabb és leghazugabb honpolgárok kezébe kerül a hatalom."

 

Nemcsak a világlátásodat tágítja, a lelkedet is meg fogja erősíteni. Azt ott bent, amelyik még hinni tudna olyasmikben, mint… mondjuk bátorság, és ezen túl mindenben, ami a nagybetűs Emberhez tartozik.

Ami az önéletrajz kapcsán leginkább meglepett, hogy olvasmányos és szórakoztató. Navalnij stílusa egyszerűen imádnivaló, mert vicces, és intelligensen az. Az a látásmód, amellyel meséli és kommentálja a vele és körülötte történteket, az emlékeit és a világot, azt az érzésedet fogja kelteni, hogy bárcsak ismerted volna, bárcsak dumálhattál volna vele. Ő az a jófej fickó, akinek a társaságában időtlenül jó lehetett lenni.

A könyv tartalmilag két részre osztható. 

Az első részben gyerekkoráról, az akkori Szovjetunióról mesél. És én itt döbbentem rá arra, hogy az oroszok és az én gyerekkorom világa szinte ugyanaz. Sokkal több bennünk a közös, mint amennyi akadna egy nyugatabbra élő, velem egykorú emberrel (aki totál idegen) Megelevenedtek előttem is a reggeli tejért való kígyózó sorban állások, a fejadagok, és hogyan vágták le a szelvényről az aznapi kockát. Ahogyan azt is megértettem, hogy Navalnij miért szán hosszú sorokat a rágógumira. Dehiszen tényleg az volt az abszolút legmenőbb dolog, ami csak létezett. Az egyetlen menő dolog: a külföldi rágógumik, amikből gömböt is lehetett fújni. És folytathatnám az ismerősségi sort: az ablakba kitett kazetafon, a kötelező krumpliszedés, és az alkoholista férfiak, vagy a „ki kinek az ismerőse”-mérce, stb. 

Navalnij szellemesen mesél arról is, hogy milyen trükkel kezdett harcolni a korrupció ellen – és itt – valamint az egyetemi éveinél - éreztem azt, hogy a mi korrupciónk, amit grandiózusnak hiszünk, csak holmi erőtlen kis homokozás az oviban ahhoz képest, hogy Oroszországban milyen szinten és nagyságban folyik, és kicsiben is hogyan hálózza át mindenhol az élet minden területét. Most már az is sokkal tisztább számomra, hogy igazából nem is politikusok, hanem egy maffiózó bűnbanda kezén van az ország.

Navalnij humora az a fajta keleti, túlélő, józan humor - azt hiszem -, amitől a rezsimek joggal félhetnek, amikor már minden mást elfojtottak is. Még azt is fanyar humorral képes elmesélni, hogyan lehetetlenítik el, tartóztatják le számtalanszor őt is és a Korrupcióellenes Alapítványát is, koholt vádakkal és nevetséges bírósági tárgyalásokkal, házi őrizetekkel próbálják leállítani. Majd megvakítani, aztán megmérgezni.

A könyv második fele egy börtönnapló. Ezt már sokkal nehezebb olvasni, szívszorító, hiszen mi tudjuk, hogyan végződik. Itt értettem meg azt is, hogy ez a drága Ember miért ment haza, és mitől lett egy hazafi. A legmegindítóbb részek az egész könyvben talán mégis azok, ahol a feleségéről mesél, vagy amikor meg sem kaphatja a leveleit, aztán amikor hozzá intézi sorait a börtönből… valami örök igazságot erősít meg a kapcsolatokról, megmelengeti, majd beleégeti az ember lelkébe.

 

Amikor eljön a diktátorok kora, akkor eljön vele együtt a hősök kora is. 

És Navalnij hős volt. Korunk legnagyobbika. 

Szabad ember volt, hiszen csak a bátorságot ismerte. Hálás vagyok, hogy a demagógia és populizmus, a butulás és a tartalmatlan influenszerek korában akadnak még hősök, akik példát mutatnak a szabadságról, a bátorságról és demokratikus értékekről, és egy jobb világba vetett hitről, optimizmusról, még olyankor is, amikor már csak idealizmusnak szokták azt hívni.

Férfiak, akik mernek előttünk menni. Akik mernek a szemünkbe nézni.

 

Hinni szeretném, hogy valahol egy párhuzamos világban egy másik Föld talán tovább hordozhatja őt a hátán. És ott épp odafigyelnek, és vigyáznak rá. Megérdemlik őt.

 

 "Az egyedüli pillanatok az életünkben, amelyek egyáltalán érnek valamit, azok, amikor helyesen cselekszünk, amikor nem az asztalt bámuljuk, hanem felszegjük az állunkat, és egymás szemébe merünk nézni. Semmi más nem számít."

 

 

Második életrajz, ami figyelemre érdemes, az David Goggins nyugdíjas amerikai haditengerész és ultramaratonfutó életéről szól, aki nagyon sötét és mély háttérből jön, de önerőből hihetetlen erőfeszítéssel lefogyott, kiemelkedett, és rekordokat döntött. Átírta a sorskönyvét. 
  Könyvét azoknak ajánlom, akiknek motivációra van szükségük, hogy kitartsanak célkitűzésekben vagy életmód változtatásban. Vagy csak ha át szeretnék gondolni az erőfeszítésekkel való kapcsolatukat a mai kényelmet és elkényelmesedést első helyre tevő világunkban.

"Ahhoz, hogy létezni tudjunk ebben a világban, meg kell küzdenünk a megaláztatással, az összetört álmokkal, a szomorúsággal és a veszteséggel. Ilyen a természet. Minden egyes életnek megvan a maga személyre szabott fájdalomadagja. Nem lehet elkerülni. Nem lehet megállítani. És ezt mindenki tudja jól. Ezért a többségünk úgy van programozva, hogy a kényelemre törekedjünk, ami segít érzéketlenné válni minderre, vagy tompítani a csapásokat. Biztonságos tereket alakítunk ki. Azokat a médiatartalmakat fogyasztjuk, amelyek erősítik meggyőződéseinket, olyan hobbikat választunk, amelyek igazodnak tehetségünkhöz, igyekszünk a lehető legkevesebb időt tölteni az általunk baromira utált feladatokkal, és ez bizony puhánnyá tesz minket."

 

 

 

 

 

Bevallom, bennem ez a könyv vegyes érzéseket keltett, mert az első felében végig ez volt bennem: Miért csinálja? És mi az már, hogy légy spártai annyira, hogy ne figyelj a tested jelzéseire? Eltörött a lábad? Sebaj, te csak fuss, és fuss... mutasd meg! „Legyek kemény? De minek, kinek? Na persze! Hogy majd jól kizsigereljen a rendszer, és hogy igavonó állatként hajtsam a kapitalizmus leállni képtelen szekerét megint és higgyem önmegvalósításnak? Vagy bizonyítsak? De kinek és miért? Egy bullshit egoközpontú csapda. Az élet miért lenne harc?” Hashtag: heppiskedő hippi

Úgy körülbelül a közepe körül akartam letenni ezt a könyvet is azzal a gondolattal, hogy mazochista és az életben az egyensúly megteremtése a lényeg, aztán valamelyik ultramaraton továbblendített, hogy tartsak még ki. Aztán azon kaptam magam, hogy a hozzáállásom is kezd teljesen átkapcsolni: „tényleg, anyira puhányok vagyunk mi mai emberek, ugye? Csak a kényelmünket keressük, nem hozzuk ki magunkból a legjobbat - lehet, már nem is élünk, vérünk se kering? - mindent kapunk, és alig van ma már kiválóság és folyik a nyafi mindenhol minden "apróságért" a csapból is.”

Egy adott ponton fordulat is bekövetkezik Goggins életében, ami megérintett, könnyeket törölgettem, aztán a könyv végére már annyira a hatása alá kerültem a mondanivalójának, hogy utána alig tudtam kapcsolódni a körülöttem levő világhoz. Szabadságra akartam menni. Hiszen hirtelen át kellett gondolnom egy csomó mindent az életemben, magamba kellett hogy szálljak, és esetleg keresni gyorsan egy jó cipőt futáshoz.

 

A könyvet már tavaly sokáig nézegettem a könyvesboltban kitéve, aztán három okból is az elolvasandók listáján landolt. Először is, közelről ismerhetek valakit, aki a katonaságba vonulva fiatalon pontosan ugyanezeket a mentális technikákat fedezte fel, és ezeknek köszönhette, hogy nem lőtte főbe magát. Ma is ugyanaz a spártai, aki képes kitolni a határait úgy, hogy közben alkalmazza az „érzéketlen elme” technikáját. Goggins lenne akkor a második, aki szintén elmondja, hogy sokkal többre vagyunk képesek, mint amennyit gondolunk, és csak túl kell azon a bizonyos ponton lendülni. Lehet, hogy én is a mepróbálhatnám a settingjeimben beállítgatni? Mondjuk, végigírhatnám a megkezdett novellákat, lehet, mégis képes vagyok rá. Feltekerhetnék a csúcsra, hiszen ha mentálisan átlendülök kilenc emelkedőn, akkor miért épp az utolsót nem szoktam kibírni? 

 

Mennyi "jó lenne"- dolgot már vagy még nem csinálunk, és töklogikus és értelmes hogy miért nem, az érveléseink okosak, akár szentek is. Addig csináljuk azt, hogy nem "csináljuk tovább", amíg maga a kitartás képességét veszítjük el. Mi van, ha nem is mindig a cél elérése a fontos, hanem maga a kitartás képessége?

  A harmadik ok, amiért el akartam olvasni a könyvet, hogy a kiszámíthatatlanságot én is egy nadrágszíjjal verekedő apa otthonában tanultam meg, ingyenkonyhán ettem, és évekig voltam kirekesztett. Persze, hogy tudni akartam, Goggins ezeknek mondta-e, hogy "nincs hatalmuk felette". Ő hogy csinálta? Mert én utána is kapcsolatban maradtam a fájdalommal. Mikor már az apa nem vert, akkor megkerestem azt a másikat, az Urat, hogy verjen ő. Amikor már ő sem vert, akkor vertem én tovább magam, ehhez csak nyakasan szívós kitartás kellett káros munkahely mellett vagy egy borzalmasan diszfunkcionális helyzetben, amiben bezzeg a végsőkig kiatartottam mindent beáldozva. Mert mi szívósak vagyunk, ha valami fáj….

   Kíváncsi voltam hát, hogy Goggins miért tart fel ilyen szoros kapcsolatot a fájdalommal? És őt ez hová vezeti, hogyan máshová? A fájdalom használja őt, vagy ő használja a fájdalmat?Vagy lehet az egész csak arról szól, hogy magának bizonyítson? De miért? 

  Miért fut? Tényleg van "külső" nemes cél, vagy a cél az, hogy tovább verhesse magát, és a díjak, rangok, a körülményeiből való kikerülés csak járulékos következményei ennek?

 

   Aztán jön a nyújtás... mert az élet így vagy úgy, de azt is megtanítja.

 

A fájdalom, a kényelmetlenség, a munka, az élet része, igen, a vele való kapcsolatunk pedig legyen bármilyen is, de elkerülhetetlen. Azt viszont nem árt tudatosítani, hogy a változáshoz és a maratonjainkhoz a célpont kitűzhető úgy, hogy az az út végül felemeljen, a miénk legyen, és megérje.

 

 Töltsétek a nyarat rendkívüli férfiakkal, :) olvassatok életrajzokat is. És váljatok saját életetek hőseivé!