Enjoying the pain - the unavoidable one

A molyos hírfolyamban bukkantam rá a könyvre, és a fülszöveg olvasásakor muszáj volt lecsapnom rá. Illúziók és spirituális ragtapaszok helyett fájdalmas igazság? Sure. Hiszen tapasztalataim szerint azok kimondása a legfontosabb lépés a szabadság felé, és talán még utat is nyit a fejlődés előtt.

 

 Csonta András pszichológus könyve a tartalmasság magasiskolája. Mindez mellett szórakoztató és vagány, őszinte és együttérző, lényeglátó és elevenedbe vágó, és hát... brutális. Bátraknak való. Ha csak egyetlen könyvet olvasol el életedben arról, hogy mit jelent embernek lenni, akkor érdemes ezt választani. Évekig kellene olvasnod és bogarásznod a pszichológia - és filozófia, meg hát életvezetési és életmód – könyveket, hogy mindezekkel találkozz, és akkor arról még nem is beszéltünk, hogy ezeket az ismereteket és következtetéseket valahogy kellene még rendszerezned a fejedben. Nos, valaki számodra ezt megtette. Ha majd pedig eljutsz a végén a szerző bemutatkozásához, akkor arra is rájössz, hogy basszus, ez az ember nemcsak az olvasásaira alapozza a tudását, de az arénában edzette és tanította az élet.

 

„enjoy the pain”? De miért? Miért?

Hát mert a fájdalom elkerülhetetlen, akár a halál. Az élet része.

Nem tudom, ki hogy van vele, de én félek a fájdalomtól, az igazi problémáktól, amiken nem vagyok/leszek képes segíteni, hanem kiszolgáltatottá tesznek, és már kész röhej, letehető szikláknál is fingott már ki teljesen a rezilienciám. Talán ezért is olvasok annyit? Le a kalappal azok előtt, akik letehetetlen, embertelen és sziszüphoszi sziklát kell görgessenek nap mint nap, és vannak páran az ismerőseim közt és biztosan a ti ismerőseitek közt is.

De aztán ott vannak azok a sajgások is, amik a lét értelmetlenségéhez, a világ kegyetlenségéhez, a traumakondicionáltsághoz, vagy a sokkal univerzálisabb halálszorongásunkhoz köthetőek. Nem annyira megfoghatóak, mégis ott tudnak húzódni mindennapjainkban minden mélyén, és motiválják minden igyekezetünk, amiket persze sikerül jól becsomagolnunk. A legtöbben mankókhoz nyúlunk, hogy elviseljük a világot, a sorsunkat benne, és főleg önmagunkat. És ha még sziklát is görgetünk, akkor csak valamibe belekapaszkodva tudjuk csinálni, amivel nincs is semmi gond, ahogy azzal sem, ha valaki mégis inkább kilépik a játékból. De HA akadnak az arénában olyanok is, akik brutálisan őszinték tudnak lenni, miközben tanulnak mankók és illúziók nélkül szépen görgetni... akkor tanuljunk már tőlük.

 

 A borító és a cím leginkább a stílushoz hű, a tartalom összképéből süt az életigenlés. A stílus közvetlen, humoros. És merész – de nem az a fajta alázó és lekezelő, bunkó és apáskodó stílus, amit mondjuk Csernustól kap egy sérült ember. Merészsége inkább vagány és fiatalos, miközben felszabadultan őszinte. Végig azt érzed: szóval, akkor ebben mind benne vagyunk? A közepe körül lassítani fogsz, hogy elnyújtsd és ne érj hamar a végére, de közben mégsem bírsz túlságosan fékezni. A vége fele egyre inkább azt érzed, hogy összességében bátorítás lengi át, amelyik nyomot hagy benned, és miután befejezed a könyvet, csak fejvakarva csodálkozni tudsz, hogy végül miből is jött annyira a bátorító ereje és itatott úgy át, hogy most azonnal felpattansz tőle, hogy valóban élj. A realitásban.

A könyv annyira sok, hogy sajnos bárhogyan próbálkoznék, csak egy leegyszerűsített buta ismertetőnek fogom érezni, de azért megpróbálom, mert nem lehet szó nélkül letenni. Idézetet sem nagyon fogok hozni, mert bár az elején még kezdtem kiírni őket kontextusaikból kirángatva, olyan sok lett minden oldalon, hogy feladtam; hiszen mégsem írhatok ki magamnak egy egész könyvet. Merjétek megszerezni ti is: itt.

 

Az embernek olyan érzése támad fejezetről fejezetre mintha odaültetnék egy megterített, telepakolt, roskadozó asztalhoz, mindent eléje pakolva, amire emberileg szüksége lehet, hogy életben maradjon ebben a nyomorult földi életben, és méltósággal. No fast-food modern kaja, amit gyorsan bekapsz, áltat és hízlal, tompít, majd alattomosan megbetegít, hanem igazi étel, ami táplál, felébreszt, és a stílusa miatt még kulinárisan is élvezhető. Meg hát egy rakás kérdés, ami mindnyájunkban ott van, de már nem vitázunk róluk, sőt, ki sem mondjuk. Inkább bekapcsoljuk a netflixet vagy az internetet.

 Az első fejezetekben a szerző szembesít azzal, hogy ahova megyünk, „nincs Mikulás”. Hm, ok. Merész bevállalás lehet ennyire in medias res-szel kezdeni egy könyvet. Vajon megtörténhet, hogy a varázstalanításán az olvasó annyira megsértődik, hogy leteszi? Az előétel lehetett volna akár a tehetség témája is vagy az étrend, vagy a szexuális élet. Csakhogy ez tökösöknek való könyv, akiket jobban érdekel annak fájdalmas valósága, hogy mit jelent embernek lenni, mint a homokozóban a saját tyúkszaros homokváruk, amibe a fejüket újra és újra - amíg csak „boldogan” élnek-, beledughatják. Tehát ha elég tökösnek tartod magad, akkor gyorsan eldugod a Mikulást a szekrénybe, mert a könyv már az elején beledob a mély vízbe: a kozmikus közönybe és az egzisztenciális szorongásba. És modern emberként a tompító illúzióidba, legyenek azok bármik, amikbe menekülnél a fájdalom az igazi megoldások elől.

📚

Volt itt bőven elém tálalva minden fejezetnél a kedvenc kajámból is: az evolúciós pszichológiából (bizisten, eddig nekem az olvasásaim során mindenféle problémámon minden téren a legtöbbet ez segített. Hm, lehet, hogy vallást kellene belőle létrehozni?) Mi kell az alapbeállításaimban ahhoz, hogy segítsem az emberi létezésem optimális működését? Mert lehet, nem is depressziós vagyok és utálom az életem, csak épp nem aludtam ki magam vagy  túl sok szemetet eszik a szájam meg az elmém is, így teljesen elcsesztem az agyam kémiáját (tudod, szerotonin, dopamin, oxitocin, kortizol) és ilyenkor nincs az az életfilozófia, se Isten, amelyik segíteni tudna. De azt is hiszem most már, hogy a kapcsolatok szoftjainak futtatásában is az agy kémiája és az evolúció trükkjeinek megértése kell.

Ugyancsak kedvenc részem a könyvben a három triumvirátussal való találkozás. Sztoicizmussal, Abszurdizmussal, Egzisztencializmussal, amelyek csak együtt működnek jól, egymást kiegészítve. Hogyan lehet ezeket egyensúlyba hozni, mi a szerepük? Mi a helyzet a szabad akarat és felelősség kérdéskörével ezek ismeretében?

Aztán: mitől tudok minőségben foglalkozni a kapcsolataimmal, a tehetségemmel és hobbijaimmal, vagy épp mitől lesz jó a szenvedély és szex? Miért fontos az értékrendszerem, az önazonosság és ennek milyen megfizetett árai lehetnek minden fronton? Hogyan viszonyulok az örökségemhez? És az elengedéshez és a halálhoz? És amíg eljön a végső pillanatom, hogyan vagyok jelen?

Az egzisztenciális kérdésekkel mindnyájan foglalkoz(t)unk időnként – gondolom – és próbálunk valamiféle válaszokat találni, amik szerepe legtöbbször csak azt hivatott sajnos szolgálni, hogy megnyugtassuk, ringassuk magunk és tovább aludhassunk a lelki és mentális komfortzónáinkban, ahelyett, hogy tagadás-elvonóra mennénk. Ehhez ma minden alánk tolt. A létet elviselhetővő kell tenni. Így hogy is várhatnánk, hogy sikerül őszinte választ találnunk arra a kérdésre (csak egy példa, de lehetne több is) hogy mi a különbség a kétségbeesett lázadás és az egzisztenciális lázadás között? Na ugye?

Ez a könyv sokkal többet tud adni, mint elsőre gondolnád. Feldobja a labdát, elmondja, mit tudtunk meg eddig, aztán persze reggel mikor felkelsz, a többi a te dolgod.

 📚📚📚📚📚📚📚📚

 És most jöjjön pár személyesebb megélés és kommentár a könnyvvel való találkozásomról teljesen szubjektíven,

📚"Don't take yourself seriously: And not just yourself – nobody else either. Every person you know is a grandiose naked monkey full of anxiety and illusions." 📚

 ...és komolytalanul. Először felvillanyozott, amikor Csonta András utalt más könyvekre és szerzőkre, megnevezve hol olvasta ezt meg azt, alátámasztva ezzel a mondanivalóját. Csak bólogattam nagyokat, hogy hát ja... tényleg! Becker, tényleg, szinte istenítettem! Yalom, yeaah, olvastam. Sapolskybe meg folyton belebotlom, mint valami sorsvégzetbe, de aztán felállok és továbbmegyek. És tényleg, hú, olvastam őt is, és őt is. Na meg őt is. Előre szólok: Frankl az, akivel rengetegszer fogsz találkozni, látszik, hogy a szerzőnél ő alap.

Aztán jött bennem a felismerés: basszus, évek során kemény munkával összeszedegetett pszichés igazságok egy könyvben okosan összerakva? Dehát ha ezt az egy könyvet most a szomszédasszony elolvassa, akkor kábé ugyanazt meg is kapta, amit én annyi munkával összeolvastam eddig? Mert amúgy nekem se maradt meg ennél több, ami lényeglátóan itt van, s utólag se lett több... Tara Brachtól például még ennyi se, és biztos van, akit említett és én mégcsak nem is emlékeztem.

És mégis: annyi mindent találtam, amikről először olvastam, és pont jókor jöttek. Aztán vannak dolgok, amikről olyan jó lett volna három-négy évvel korábban olvasni, és nem megtapasztalni először. Aztán meg került jó pár szerző, akikre kíváncsi lettem és felkerültek az olvasói listámra.

Aztán volt egy fejezet – az értékrendszereknél – ami felért számomra egy mélyen megrázó terápiával, rendesen felkavart, főleg egy bekezdés, és csak úgy hallgattam, ahogyan érmék összefüggések esnek le az elmémben, de aztán a biológiám átvette a gyeplőt: és álomba zokogtam magam. Felrázott a három triumvirátus is, mert bár Ryan Holiday-nél már találkoztam a sztoicizmussal elégszer, nem úgy emlékeztem rá, hogy ez azért épp ennyire fontos. Gyere, bro, taníts, hisz no pain, no gain. Összeszedettség kell ehhez... Az Abszurdizmustól meg bocsánatot kell kérnem, amiért folyton eldugdostam őt a legalsó fiókba, hogy normálisabb lehessek, mert azt hittem, én találtam ki őt, ja, hát persze, de igazából nem is fontos az élethez. Kitagadtam őt, miközben persze semmi más nem volt képes eddig szélesebb szárnyakat és nagyobb önazonossági érzést lopkodni a szívembe, rámkacsintani megannyiszor úgy villantva fel előttem a helyzetek abszurditását, hogy nevetésbe forduljon akár egy mélypont-sírás is. Eddig miért nem mondta nekem soha senki, hogy hát, DE! Fontos, engedjem csak ki, szabadon. És hát... Egzisztencializmus? Hű, de se vele-se nélküle hepe-hupás utam van vele eddig. De van egy titkos helyem, egy szikla, amelyik a legtöbbet tanította, amikor megálltam a szélén. És mégcsak nem a sziszüphoszi.

Nagyon tetszett még a könyvben a dukkha kifejtése, és az is, hogy a különböző szerzők nemcsak úgy megemlítődtek, de hálaként kaptak egy-egy vicces jókívánságot is. Én komolyan elgondolkodtam azon Yalomnál, hogy vajon tényleg annyira szerette-e a tiramisut, vagy csak Csonta Andrásnak épp akkor fogyott el a hűtőjében?

És hogy ne legyen csak pozitív áradozás, megemlítem azt a témát is, amiben hiányérzetem maradt. Számomra picit közhelyes, internetes pszichológiának tűnt ilyen formában a határok meghúzása és alkalmazása, mert mostanában árnyaltabb és komplexebb témának kezdtem ezt látni. Talán nem ártana többet hallanunk és olvasnunk erről kidolgozattabban. Épp nemrég olvastam arról, hogy ma a hiperindividualizmus korában milyen sokan a csak a határok meghúzását szajkózzák és alkalmazzák és ezzel takaróznak, csakhogy barom seggfejként viselkedhessenek és ne kelljen felelősséget vállalniuk, de még csak kommunikálniuk sem. A határaikon kívül rekedt problémás egyedek pedig mentális betegnek diagnosztizálják magukat, miközben a seggfejek legitimitást és validálást kaptak egy érzelmi abúzusra és a felelőtlen kapcsolódásra - hm, még esélyük sincs szembenézni tetteik következményeivel vagy azzal, hogy milyen problémájuk van és tükörbe nézve fejlődhetnének (azért régen a tözs meg a falu tudta, beszélte, hogy ha gyávaként és seggfejként viselkedtél valakivel, és nem az volt, hogy milyen ügyesen meghúzod a határaidat és véded a „békédet”) És ez a világ ma épphogy mindenben ezeknek a határokat meghúzó kezetmosóknak kedvez. Persze, lehet, csak nekem is kevesebb empátiával kellene rendelkeznem, amikor határokról van szó, így mivel van hová fejlődni még ebben is, tíz egy év múlva mást mondhatok róla.

Ha te is az igazat mondanád magadnak, amikor tükörbe nézel, mert eleged van az illúziókból, amik átszövik az egész világot lépten nyomon mindenhol, amerre csak nézel: a szociális játszmáinkból és gyávaságainkból, a hárításokból és addikciókból, a már unalmas meséinkből, a toxikus pozitivitásból és a biotcoinból, mindenik istenből és híveikből még inkább, és a hippikből is, és a... nurofenből is... és bárhová nézel, áttetsző számodra a szőttes, feleslegesen fárasztanak, de a legjobban az fáj, hogy már nem érzed magad elég élőnek az esős hétfő délutánokon, akkor lesd meg ezt a könyvet. Ha olyan terheket hordozol, amik nap mint nap sziszüphoszi küzdelmek, akkor meg semmiképp ki ne hagyd: a szerző és mondanivalója kapcsolódni tud ehhez.

📚 

Mi van most itt nekem elsőként a végén? Mikulás, gyere elő a szekrényből! Csak vicceltem. No, levetkőzött, pocakos. Tessék, egy közülünk. Igen, Mikulás, hazamehetsz.

Még abszolútabb széljegyzetben: néha már beszélgettünk valakivel arról, hogy bizonyos értelemben nem-e azoknak jobb, akik boldog hülyék? Akiknek ott van a szexi isten, Thor, a szobájuk falán, mert még hisznek a nagy Ő-ben és annak eljövetelében, vagy a szakállas apuciban, aki fentről mosolyogva néz le ránk, vagy bármi más varázslatos csillagállásban vagy igazságérzetünk alapján működő karmában, és ők már zsebre vágták: készen kapták. Vagy van az a boldog hülye kategória is, akik nem kutakodnak túl sokat a lelkükben sem, faék egyszerűséggel mennek s eszik s teszik, amit "kell", szaporodnak, esznek, gyűjtenek, s ennyi, és lehet jobb is így, mert ellenkező esetben csak még véresebben kaszabolnának maguk körül, annyira nem bírnák ki az egzisztenciális üresség és agónia fájdalmát.

Most azzal a kérdéssel maradtam, hogy akkor mégis a többiek kell-e valamit kezdjenek a James Hollis által is emlegetett numinózum iránti vággyal? Nem mint mankó, hanem mint az élet fűszere, mondjuk. Vagy ha egyszer már lemerültél az egzisztencális válságkor a bizonytalanság bölcsességének átlátszó vizébe, akkor már csak kell tudj játszani? Azért kérdem, mert sokszor belebotlok a egy-egy mindblowing-féle szinkronicitásba, de olyankor is kérdés marad, amikor minden nyüves, halott fa odvára pillantva egy komplex varázslatot látok, ami intelligens tervezést sejtet. Kell-e megőrizni valamiféle sejtést és misztériumot akár egy „válasz nélküli kérdés”-ként ködként lebegve az erdő felett, hogy talán mégis létezhet valami több és nagyobb, mint önmagunk, és mint amit látunk? Semmit sem tudunk erről, ahogyan igent, nemet sem mondhatunk talán. Nem mágikus gondolkodásba menekülésnek kellene a kérdés, csak nyitott misztériumnak. Lehet, hogy csak egy kisfiú játékszobája vagyunk, de lehet egy másik civilizáció kísérleteként valamiféle tesztbolygó és benne mi az a tesztelés alá vetett prototípusok.

Szóval, mi van, ha a „kozmikus közöny” nem is közöny, csak a saját elménk projekciója? Vagy a limtált süketségünké? Kitágítottam a tudatom, és nem volt semmi, vagy csak kígyószerű lények? Dehát még mindig a te agyad volt az, nem?

Mi van, ha a közöny jóságos ölelés valójában, mert szabadságot ad arra, hogy olyan hazugságot valóságot illúziót teremtsünk magunknak, amilyent mi akarunk és abban éljünk? A következményeivel együtt persze, muhaha. Ez is valamiféleképp az emberi létezés szabadságának a része lenne? Na menjetek szépen s játszatok, alkossatok világot magatoknak, hitet, amit csak akartok és viseljétek el benne magatokat.

Vagy fogalmunk sincs mi az igazi, nyers szabadság a lélekben, amíg nem szakítunk Mikulással? És a fiával is! A másikkal is. És úgy öleljük át a szikláinkat. De ezek a kérdéseknek semmi közük a könyvhöz, csak saját illúzióimból fakadó agyfos, és engem még nem értek nagy tragédiák, keveset tudok arról, hogy a gyakorlatban mi hogyan működik. Csak kérdéseim vannak. És különben is, én csak egy macska vagyok!

📚"You only get to die on one mountain. Make damn sure, it`s yours, not someone else`s backyard."

 

 📚 "Healing won't erase your scars, but your strength can become the legacy of your pain."