Azt mindannyian elismerhetjük, hogy az idővel való kapcsolatunk hát… bonyolult. De aki buksisimogató önsegítést és önáltató tippeket szeretne időgazdálkodáshoz a mókuskerekének hajtásában, annak nem ez lesz a kedvenc könyve. A könyv inkább arról szól, hogy legjobb esetben is csak négyezer hetünk van, és a végességünk tudata elől hogyan menekülünk és hárítunk. A címe klisésen hangzik, de a tartalom mélyebbre megy a szokásos "élvezzük hát minden percét" hájpolt beállítódásnál. Egyszer huszonéveim végén miután magam mögött hagytam a világot, amiben addig éltem és amikben hittem, és épp közeli halottaink is voltak, kemény halálszorongásaim voltak. Ekkor kaptam meg valakitől azt, hogy "csak az fél a haláltól, aki nem a saját életét élte" vagy "aki nem is élt". Azóta nemcsak "rövid" szó elég relatív az élet vonatkozásában, de persze azt is tudom már, hogy ez mennyivel egyetemesebben, emberien normális dolog, és olyasmi, amin át kell menni. Most már azzal is kiegészítem az illető akkori megmondását, hogy annak is rövid, aki addig zsúfolja "önmagának való éléssel" és mindenféle szép szlogenekkel, hogy az autentikusság és teljesszívűség a korlátoltság törvényei miatt nyomokban sem marad benne.
„A természet nem nézi le azt sem, ami egyetlen napig él csupán. Mert teljes mértékig beletölti magát minden egyes pillanatba.” (Alexander Herzen)
A könyv témáját pontokra szedve, halottak napja és év végének környékén mi is lenne stílszerűbb, mint írni gyorsan egy levelet egy barátomnak az időtlen
énemnek, aki épp készülődik, és alig várja, hogy térbe és időbe beleszülessen.
Már csak valahogy vissza el kellene juttatni a múltba hozzá. Hátha erre jár, majd...
Kedves időtlen én!
A földön töltött időben lépten-nyomon örömforrás és rácsodálkozás várhat rád, de ugyanígy időcsapda is, amikbe esve totál természetesnek veszed a létezést, mintha az alapból járna, és soha nem vehetnék el tőled. Tekinthetsz majd úgy erre a feltételezhető négyezer hétre, hogy az örökkévalósághoz képes elképesztően kevés, de úgy is, hogy nagy szám ahhoz képest, mennyit kaptál volna, ha meg sem születsz. Vagy születéskor már meg is halsz… megsúgom, erre jók az esélyeid. Kiváltságos korszakba születsz bele – ennek ellenére vagy épp ennek köszönhetően – lesz pár modern Idődémon is, akik korán melléd szegődnek és jó páran közülük elég sokáig veled maradnak.
 |
| Image by Antonios Ntoumas from Pixabay |
A Kontrolldémon
Rá akar venni, hogy hajtsd uralmad alá az időt és így tartsd kontroll alatt az életed. Ha engedsz neki, folytonos küzdelembe keveredsz, és a végén az idő fog uralni téged. A korlátozott lét paradoxonja, hogy minél jobban próbálod tudatosan beosztani az idődet azzal a céllal, hogy mindent magad irányíthass, annál stresszesebb, üresebb és frusztráltabb az életed. Neurotikus egérkeként fogsz szaladgálni a többi neurotikus egérke közt.
Egy teljesítményorientált, sikermániás, hatékonyságmániás és konzumidióta korban fogsz élni, amikor egyszerre több fronton meg kell felelni, és ebben az idő csak eszköz, ami egységekre, listákra bontható. Ha nőnek születsz, sokkal veszélyeztetettebb vagy, társadalmi kondicionáltság, hogy te vagy a manager, és mindenhol szüntelenül helytállsz.
Kiégsz. Persze, van onnan tovább is, ha időben nem kapsz észhez, hogy mi történik veled. Majd eljutsz oda remek kapitalista időfogyasztóként, hogy már csak akkor látod értelmét bárminek is, ha az valamilyen befektetés és eredményhez vezet. Elveszíted azt a képességedet, hogy egy tevékenységet csak önmagáért végezz, és ezzel együtt az örömet és a flowt is a szívedből. Végül eljutsz oda, hogy semminek sem fogod látni az értelmét, és ekkor fogod tökélyre fejleszteni a lebeszélő képességedet is.
A Kontrolldémon azon iparkodik, hogy minél jobb fogaskereke legyél a fogyasztói társadalomnak, és az időt olyan erőforrássá változtatja számodra, amit nem szabad „pazarolni”, elbaszni, elhenyélni. Hé, időtlen én, majd meg kell tanulni újra elbaszni, elhenyélni... és gyerekszívvel jelen lenni.
Ez a démon sebességfüggővé is tesz. Hiába csóválod majd a fejed a könyvek olvasásának való újkori képtelenségen, az egyre szűkösebb határidőkön, a kattintgató vásárláson és gyorskajákon, azokon, akik meg sem várják, hogy egy kapcsolat hová vezet/fejlődhet, vagy a forgalomban dühöngőkön, akik képesek lennének egy totyogó babára is ráförmedni, mert bizony, te is elveszíted a türelem szuperképességét önmagaddal, másokkal, és az élet tempóját is folyton rángatni fogod. Képtelen leszel hagyni, hogy a dolgok addig tartsanak a lelkedben, amíg tartanak. De ilyenkor esetleg tanulhatnál majd a természettől.
Időbe zárva azt fogod látni magad körül, hogy a munkamánia, de az elköteleződéstől való félelem vagy a kényszeres tervezgetés is mind-mind az élet feletti uralom illúziója, áldozatbemutatás a Kontrolldémonnak, hogy ne kelljen a végességgel szembesülni. Unalom? Szintén egy heves reakció arra, hogy nem irányíthatsz mindent. Halogatás? Úgyszintén. És amikor ezt majd olyan tökéletesre fejleszted, hogy megbénít sokáig, akkor tudd, hogy ez is ugyanaz az érzelmi önvédelem: képtelenség elviselni a korlátozott létnek mégcsak a gondolatát is…
A Kontrolldémon majd illúziókkal fog etetni, mert az a nap soha nem jön el, amikor végre minden kipipáltál, megcsináltál, még a számodra legfontosabb dolgok közül sem. Ilyenkor jó, ha eszedbe jut, életed legfontosabb élményei sokszor nem is a te döntéseidtől és tervezgetéseidtől függtek… mondjuk, kezdetnek a születésed is pl., különböző találkozások, és a legnagyobb boldogságot és legtöbb szeretet adók léte sem.
Amíg tapintható eredményességre utazva azt hiszed, hogy az életed igazi értelme valahol a jövőben vár rád, az igazság pillanata mindig most van... De vigyázz majd a tudatos jelenléttel való divatos zsonglőrködésre is, mert a jelenben átélhető gazdagító élmény kihasználása is foglyul ejthet, amikor annyira arra figyelsz, hogy a mostot intenzíven éld meg, ahogyan kell, hogy végül maga a törekvés válik fontossá és elhomályosítja a lényeget. Főleg ha a lelked aztán úgyis visszatér a listához... ami sosem ér véget.
Mi lenne, ha egyszerűen kiengednéd szorításodból a túlélésből veled maradt gyeplőt? Ha elfogadnád, hogy nem minden legfontosabb dologra van időd, azok közül kell választanod? Ha kiengednéd szabadon markod szorításából a létezést és a belehalást, és te több alázattal simán feloldódnál bennük, mint egy pohár vízben?
 |
| Image by Thomas Skirde from Pixabay |
A Szabadságillúzió-démon
Abban a korban, amibe beleszületsz, divatos lesz az időbeli önrendelkezés illúziója. Az az érzésed támadhat majd egy adott ponton, hogy attól vagy minél szabadabb, ha minél több szabadidőd van, és akiknek van, azok tudnak élni igazán, te meg egy szerencsétlen, loser boomer vagy, ha a munkád, családhoz konkrét időhöz, helyhez kötött, és nem sikerül digitális nomádnak felcsapni. (persze, mit sem tudhatsz azok magányosságáról) De mégsem ez teszi majd tönkre az életed és rongyolja szarrá a lelked a FOMO-démonnal karöltve. Hanem az, hogy a szabadidő közösségi ritmusa el van rontva társadalmi szinten. Az idő ugyanis kapcsolati jószág is, úgy működik, mint a telefon: hiába lesz neked sok, ha azoknak nincs, akiket felhívnál vele, vagy mire lesz nekik, a tied elromlik. Ilyen értelemben a szabadidő értéke abban is áll, hogy mennyire tudod majd összehangolni azokkal, akik a legfontosabbak a számodra, legyen az család vagy barátok. Lehet, hogy ezért is volt régen akkora büntetés a kiközösítés? A kommunistán termelő Szovjetunióban úgy gondolták újra az időt, hogy csoportokra osztották az embereket és nem mindenkinek lett ugyanakkor a pihenőnapja. Ezzel gyakorlatilag a társasági, családi életet szüntették meg. És a civil összefogást. Velünk maradt ez, hiszen az individualizmust erősítő divathullám hátán úszva ugyanezt használja a konzumidióta kapitalista vasárnapi nyitva tartás, a sok műszak és nyolcórás vagy még több munkabeosztás, meg miegymás) De már azt is megfigyelték bizonyos országokban, hogy amikor nagyjából mindenki ugyanakkor ment szabadságra, kevesebb antidepresszáns fogyott, mint amikor társadalmilag fragmentáltabb volt a pihenés. De érdekesek a legújabb "kevesebb munkanap-kísérletek" eredményei is.
Ha ez a démon majd legyőz, kedves időtlen én, kérlek, ne fogd fel személyes kudarcként, és főleg legyőzöttként, bánj szépen, együttérzéssel magaddal.
Ennek az idődémonnak ez az a játéka, amiben majd jobban kell vigyáznod a kompromisszumokkal és meg kell valósítanod az egyensúlyt!
 |
| Image by Thomas G. from Pixabay |
A FOMO-démon
A végtelen lehetőségeket magába foglaló jövő gondolata miatt jobban fogod szeretni majd a reményt, mint a birtoklást, az álmokat is jobban, mint a valóságot, a potenciált fogod látni a tények helyett.
De minden azzal kapcsolatos döntésed, hogy miként akarsz élni, számtalan más életmód lehetőségének az elvesztését hordozza magában. Mert ezt jelenti embernek lenni.
Abban a korban amibe beleszületsz, az emberek szeretik majd azt hinni, hogy minden kijár nekik, mindenből ki kell venni a részüket, bármik és mindenek lehetnek, bármit megvalósíthatnak, bármire képessé válhatnak, és életük gazdagságát az adja, hogy mennyi mindent zsúfolnak bele. Sikert, élményt… Amiket ha minél többen látnak és validálnak, annál jelentőségteljesebb. A „minden lehetséges” érzete azt is sugallja, hogy egyformán tudnak jó szülők, jó társak, szakmai sikereket elérő, és ugyanakkor maratonokat lefutó emberek lenni. Azt az látszatot akarják, hogy jól élnek, amikor a tükörbe néznek. De ez ritkán valós... legtöbbjük csak egy-két dolgot tud jól csinálni a többi kárára.
Egyre több tevékenység lesz elérhető, amiről majd te is azt gondolod, meg kell élni, valósítani, és egyre több élmény, amiről azt hiszed, nem érdemes kihagyni, és az internet erre mindig rárak egy lapáttal; sokszor fogod te is úgy érezni, hogy egyre több dologból maradsz ki. Márpedig amit nem látsz, hogy „az a nyugdíjas, aki egymás után pipálja ki az egzotikus utazásokat a bakancslistáján, és az a hedonista fiatal, aki minden hétévégén szétbulizza az agyát, valójában ugyanolyan túlterhelt egzisztenciálisan, mint bármelyik kiszipolyozott szociális munkás vagy vállalati jogász”.
Go, legyen csak sok álmod, hosszú bakancslistád, mert "megérdemled" (mindenki meg) és megpróbálhatod befalni mindazokat az élményeket, amiket a világ kínál abban a reményben, hogy akkor elhiszed: valóban éltél és tartalmas volt az életed. De ez is csak csapda, a fogyasztói társadalom hatékonyságcsapdájának kellős közepe, és menekülés önmagad elől. A modern ember jóléti és élményközpontú beállítódásának hatása miatt a csodálatos élmények habzsolásakor az egzisztenciális túlterheltség fog felgyűlni benned, és az élet paradox módon felszínesedik, ü r e s e d n i fog.
A FOMO-démon szétrághatja az életet – először belül, majd kívül is - majd lenyeli és még csak nem is böffen. Nézd meg az állatokat, amikor kiengedik őket a karámból, az embereket, amikor kiengedik őket a karanténból, és bárhogy rángat a feszítő életvágy, jusson eszedbe: a lényeg nem az, hogy miként tudjuk úgy szervezni az életet, hogy mindent megvalósíthassunk és megélhessünk, hanem miként döntjük el, hogy mit NEM fogunk megtenni. Aki mindenhol ott akar lenni, végül sehol sem lesz ott.
Meg kell tanulnod majd a kimaradás örömét, ekkor fogod újratanulni a döntéshozatalt is. Hiszen éppen az ad értelmet a döntéseidnek, hogy valamiből kimaradsz. Hiába fogsz neki olyan soknak, könyvet is csak egyet olvashatsz egyszerre, és amilyen gyorsan engedi maga az olvasás tempója. El kell döntened majd, hogy hová nem mész el, kikre nem figyelsz, miket nem nézel, miket nem eszel, melyik ötleteket nem írod meg, melyik zsánerben nem írsz, kivel akarod élni az életedet és minden más lehetőséget kizárnod. Hiszen csak akkor teljesedhet ki, mélyülhet el. Mindent úgy kell választanod, és úgy juttathatod tartalmassághoz, hogy megbékélsz azzal, hogy közben minden más alternatívát kizársz. Kimaradsz. Lemaradsz. Sőt, lehet, hogy nem fog a kimaradás miatt történni veled semmi... A semmiben jelen tudsz lenni? Mekkora vagy benne?
Az elkötelezettség azt jelenti, hogy befejezed a végtelen lehetőségekről való álmodozást, és leteszed a voksod valami mellett, amiről előre nem tudhatod, hogy valóban az lesz-e a legjobb számodra. És lehet, hogy nem lesz. De a teljesszívűségtől tartalmassá válik.
Megfigyelheted majd, hogy ennek az idődémonnak a kelepcéi hasonlítanak a kényelemdémon kelepcéihez, amikor is azok a dolgok teszik az életet értelmesnek és élhetőnek, amelyek nem mennek simán. Erőfeszítések, áldozatok nélkül néha a lényeg vész el a dolgokból…
Be kell majd vállalnod, hogy a valóság klausztrofóbiássá tegyen, bebörtönözzön. Térbe és időbe leszel zárva, és ezt jelenti a végességgel való szembesülés választása kontra az illúziókba való menekülés.
„Ne uralkodjatok végtelen lehetőségek képzeletbeli királyságain” (Gesh Shawopa)
Üdvözöld majd kérlek a „kozmikus jelentéktelenségi terápiát”, amikor találkozol vele. Az, hogy mit kezdesz időbe és térbe zárt életeddel, a világegyetemet totál hidegen hagyja, nincs semmilyen karmikus vagy kozmikus terv, a világegyetem magasról tesz rád (megnyugodhatsz tehát és leteheted a kozmikus terv súlyát, nem körülötted forog a világ) A négyezer heted sem attól lesz értékes, hogy valami nagyon világméretű jelentőset teszel, és Tolsztojnak sem kell lenned, hogy írhass. Igazából annyit kell eldöntened, hogy abban a négyezer hétben, amit ajándékba kaptál, mire figyelsz, hogyan adod tovább az életet, amit kaptál, miként vagy jelen, ahol épp vagy, mert semmilyen jog nem garantálja, hogy neked egyetlen perc is kijár.
Kedves időtlen én, az időt nem kapod, nem is birtokolhatod, az idő te magad vagy.
Én, az idő
 |
|
Image by Susann Mielke from Pixabay |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése