Millió dolláros bébi

Emlékszem, egész tinikoromban egyetlen posztert „gyűjtöttem”, hiszen egyetlen hírességért rajongtam, az egyetlen filmsorozatból, melyet barátnőmmel annyira beteges mániával szerettünk, hogy annak világát igyekeztünk magunk köré megteremteni. A filmsorozat címét ezúttal kimondatlanul hagyom, a mondanivalóm ugyanis James Marshall poszteréhez kapcsolódik. 12-13 éves lehettem, amikor megtudtam, hogy ez a James Marshall „jön” a moziba gladiátorként, és rajongásomban mit sem törődtem azzal, hogy a film miről szól. Édesapám a mozitól kért is nekem egy posztert, s bár ez a poszter ikonként, később emlékként állt évekig a falon, tudtam, hogy többé sosem fogok megnézni bokszolós filmet, sőt James sem a régi már. :)

 Hallottam a Millió dolláros bébi-ről, de nem érdekelt. Aztán nem is olyan régen egy barátomtól filmgyűjteményt kaptam ajándékba. A díjas filmek-kollekcióban többnyire lassúbb tempójú vagy külföldi filmeket találtam. Ezek elől "menekülve" ragadtam ki Clint Eastwood filmjét (igen, sajnos ennyire nincs türelmem az európai filmekhez)

A fentiek tudtával talán érthető, miért ért annyira kellemes meglepetésként, hogy a Millió dolláros bébi nem is a bokszról szól. Hálás vagyok Eastwood kamerájának, hogy nem a vérben gyönyörködik, hanem karakterekre közelít, akiket nemcsak meg tudtam érteni, de mélységük miatt meg is szerettem. Kevés az olyan film, amelyik úgy képes megmutatni emberi kapcsolatokat, hogy azok ne legyenek klisések.
Ugyanakkor értékelem azt a drámát, amelyik nem torkol melodrámába, mert eleve súlya van.

Szeretem Maggie-t, a lányt, akit az élet tanított meg küzdeni. Csodáltam számomra példaértékű kitartását, és egyáltalán azt, hogy mennyire céltudatos.

Szeretem Frankie-t, az embert, akit az élet arra tanított meg, hogy ne engedjen másokat magához közel, ennek ellenére mégis kereső marad.

És szeretem azt, ahogy egymásban épp azt a kapcsolódási pontot találják meg, amelyre szükségük van a túléléshez.

Mindenki sebezhető, bármennyi szabályt tanul meg, és bármilyen ügyesen alkalmazza őket. Ha kilépünk a felépített, nyers falaink mögül, akkor meg főleg. De ha megkockáztatjuk a lépést, akkor talán a küzdelem során ajándékba kapjuk őket, akik akkor is ott lesznek, amikor pillanataink nem a küzdelemről szólnak, hanem az elengedésről, a feladásról… Ezek azok a pillanatok, amikor már nem elég az, hogy életben maradjunk, és nem elég az, hogy "vagyok".

És végül, szeretem Frankie legfontosabb üzenetét. Talán egyszerűnek tűnik, de a sebezhetőség arénéjában Maggie-nek, akinek csak előre törtetést tanított a sors edzőterme, nem volt egyszerű: „Mindig védd magad!”