Alantas vágy

Vé Zaki hétfőn reggel közli velem, hogy egy nagyit rendel. Éppen ágyba hozza a tablettáimat, amelyeket a tálcán mindig ugyanolyan katonás sorrendbe állít. Miután egy pohár víz segítségével bekapkodom őket, egészségügyi felmérés következik, amelyet ahhoz képest, hogy mindössze két percig tart, mindig túl szertartásosnak érzek. Felcsatolja csuklómra a biohumérőt, és ellenőrzi az értékeket. Némasága arról árulkodik, hogy minden rendben velem. Pedig az érintésére a szívverésem kihagy egy ütemet, majd felgyorsul. Az arcom ég, az érzékeim élesednek, orrom megtelik a Vé Zakit körüllengő kókuszillattal. Valahol a hasam mélyén örvény cikázik, az agyam kába. Szapora lélegzésem nem kerüli el a figyelmét, és már megint hosszabb ideig néz rám. Gépiesen visszapislant a biohumérőre, mintha még egyszer ellenőrizni akarná az értékeket. A kezét azonban ott felejti a karomon. Talán mégis bármi lehetséges köztünk…

 

Megkér, hogy öltözködés után fáradjak be az irodájába, mert meg kell beszélnünk a nagyirendelést. Zuhanyozás közben elfog a kétség, hogy elégedetlen velem. Miért akarhat nagymamát is birtokolni, amikor embertanulmányozás céljából itt vagyok neki én, egy igencsak érzékeny személyiség? Mármint: érzelemdús. Ráadásul egy nagymama típusú személy aligha fog párosodni és profitot hozni. Nem adtam okot Vé Zakinak arra, hogy lecseréljen. Egészséges fiatal nő vagyok, és gyakran járok játszani a parkba. Bárcsak bántaná ez őt! Bárcsak ne lenne ilyen tökéletes úriember! Ahogy a vízsugár végigzubog a testemen, elképzelem, hogy itt áll szorosan mellettem, szájával simogat. Beleborzongok és elgyengülök, meg kell támaszkodnom. Fogalma sincs, mennyire ismerem már minden porcikáját, lesve napestig minden mozdulatát. Dehogy szerettem bele a gazdimba! Csak megkívántam, mint amikor az ember megkíván valami kaját és addig nem nyugszik, amíg legalább meg nem kóstolja. Aztán utána megint ehet valami hétköznapit. Idióta hasonlat! – nézek megvetően a tükörbe. Vé Zaki ugyanis emberibb és figyelmesebb bármelyik hús-vér férfinél, akik komolyabb célok nélkül lődörögnek kint napestig a parkban.

Vé Zaki irodájába mélyen dekoltált blúzban érkezem, abban a rózsaszínben, amit a tavaly szülinapomra kaptam tőle ajándékul. Felülök a nekem fenntartott magas székre, és mélyre szívom a kókuszillatot. Vé Zaki közel hajol hozzám, karomra köti az érzelmi detektort. Aztán együtt bámuljuk az ujjbegyéből kivetített februári katalógust. Húsz százalékos árleszállítás. A kínálatban sok fiatalos nagyi holoképe forog, viszonylag olcsón. Nem rejtem véka alá, hogy nekem a drága klasszikusok jobban tetszenek: a kontyos nagymama, vagy egy másik, a bottal. Van nagydarab is, meg sovány. Egy pirospozsgás arcú, vastag keretes szemüvegű mami is sorra kerül, aztán túrázó, cigiző, kertészkedő, sőt kopasz nagyik holoképeit nézegetjük.

Valahonnan finom olajos illat terjeng a levegőben, összegyűl tőle a nyálam. Szétnézek, de nem látok az irodában semmilyen gyanús forrást. Már megint csak szaghallucinálok. Próbálom kontrollálni arckifejezésemet, nehogy Vé Zaki megsejtse biológiai, mármint alantas gondolatomat. Választásom végül egy alacsony, pisze orrú, mosolygós szemű és hajlott hátú nagyira esik. Mintha már láttam volna őt valahol, vagy legalábbis egy hasonlót. Vajon Vé Zaki mi alapján választott ki engem, amikor két évvel ezelőtt örökbefogadott? Ismét meglep azzal, hogy sokat számít neki a véleményem. Azonnal leadja a rendelést, néhány kelléket kér még mellé, aztán lefuttatja az érzelmi analízis kéken villogó eredményeit, és hangosan felolvassa a jegyzetei számára:

– Szívverés gyorsulása 81%. Izomfeszesség 25%. Testhőmérséklet emelkedése 34%. Gyorsabb lélegzés 78%, szomjérzet 16%, agresszió 8%. Eredmény: Féltékenység 22%. Félelem: 4%. Saját észrevételek, megjegyzések: fokozott nyelés. Mondd Dalma, mit érzel a nagyirendelés után?

– Két éve hűségesen gondoskodsz rólam, gazdám. Elég rossz érzést választottál e havi tanulmányozásod céljául.

– Szavakkal fejezd ki, kérlek. Mit érzel egy nagyi láttán?

– Mmm… semmit.

– Te mindig érzel valamit.

– Hát jó. Azt hiszem… kényelmet… Gondoskodást. Valami ilyesmit. Khm… de most ez mind lényegtelen.

– Köszönöm, Dalma. Menj játszani!

Leveszi karomról az analizátort, és a helyébe csatolja az azonosítómat.

 

A park melletti aluljáróban hosszú sor kígyózik a salátaautomatánál. Inkább beállok a mellékhelyiség előtti gyászos sorba, majd azt követően a gyümölcskoktéloshoz, és kétszeri adagot kérek. Ma hétfő, nem adnak. Az asztalnál ismét megérzem azt a bizonyos ínycsiklandó illatot, pedig most nem látok egyetlen nagyit sem, csupán néhány régi játszótárs kacsint rám. Már megint fantozmiás percek törnek rám, vagy valaki a kóborok telepén járt, és drága dolgot rejteget. Hiába gyűlik sok nyál a számban, az ananászdarabkák túl érdesek.

Aranyló és kerek…

Lépteimet a park felé veszem, átvágok a huzatos aluljárón. Az édeskés illat ide is követ.

Porhanyós. Szétolvad a számban…

Szédít a kényszer, még a zuhany alatt sem remegtek így a tagjaim. Másfajta gyengeség tör rám, az a fajta, mint amikor napokig koplalok. Idegesítenek a rám köszönő parkbeli cimborák, összemosódnak az arcok, képtelen vagyok figyelni arra, amit mondanak. Alig érzékelem a forgalmat, átrohanok az úton, hogy felüljek az éppen fékező, ezüstszínű autóbuszra.

Egy óra múlva a szeméttelep körül kódorgok, és apám régi barátját, Ferkót keresem, de minden utamba eső kóborember csak a fejét rázza. Egyre több gazdátlan érkezik. Órákkal alkony előtt összegyűlnek, várják a hulladékszállítót. Szánalmasak. Mennyire idejétmúlt remény várakozni az esti szállításra, majd turkálni értékesíthető fémért és szilikonért, megverekedni egy-egy majdnem ép alkatrészért.

A rothadó bűz miatt eltűnik orromból a kísértő illat, csak annak érzete tolakodik az elmémben képzetként, ahogyan a porcukor ráolvad a nyelvemre. Talán gyümölcsízzel is megtöltik… Eper. Inkább barack.

Feltűnik Ferkó az égről alácsúszó nap barackszínű fényében. Zörögnek a szemétkupacok baktató lába alatt. Rongyos zakója megnyúlik a telerakott zsebektől, arca szintén, amint meglát. ­

– Mi bajod lett, hogy kirakott a gazdád? – mordul rám.

– Nem lettem gazdátlan. Csak nekem is kell fánk – loholok a nyomában, belerúgva egy-egy fémdarabba. Az ember szinte azt hinné nekik, hogy konzervdobozok.

– Hogy mi kell neked? – les vissza rám, mint aki bolondot lát. – Álmodozol, kislány. Tíz éve nem láttam fánkot.

– Akkor szólj Hettának! Megfizetem.

– Az idők változtak, Dalma. Manapság senki sem tudja megfizetni a lisztből készült étket.

– Ép alkatrészeket hozok neked. Sokat.

Megáll, majdnem nekiütközöm.

– Na, idefigyelj! Jó dolgodban azt sem tudod, hogyan falánkodd szét az életed. Felőlem. Csakhogy ezzel rám is veszélyt hozol – emeli fel kissé a hangját. – Utálom, ha kijárnak ide kérdezősködni a terméknyomozók.

– Tudod, hogy megfontolt vagyok üzleti ügyekben. Lyvicox márka! Hm?

Nem válaszol, mintha lélegzeni is elfelejtene.

– Bujdosó sorsra jutsz, és nem biztos, hogy valaha is kapsz még új esélyt.

A füléhez hajolok, úgy suttogom vissza:

– Ember vagyok. A mában élek.

Világos szalag fut körbe a farsangi fánkon. Most már biztos vagyok benne, ahogyan biztos vagyok Vé Zaki márkájában. Ismerem minden porcikáját, testének minden titkát. Tudom hogyan és hol nyílik, és hogy éjjel kettő és három között szokott standby-ban lenni. Minden gazdának mások a titkai, a nyitjai. Ebben különböznek tőlünk, embereknél. Jobban is teszik, hiszen ebben sokkal végzetesebbek.

Jobb talp, nagy lábujj töve, az agykéreg reflexpontja. Két gyors nyomás, aztán egy hosszú, harminc másodpercig tart.

A lábujján feltáruló rekeszbe bepötyögöm a kódot: </090 VÉZAKI8967BmL*L>

Talpbőrén át piroslón villog az Error, vibrálni kezd az egész teste. Ideges vagyok. Nem ez a kód! Bármelyik percben szirénázni kezdhet. Nem kell az é betű, ötlik az eszembe. Újra pötyögök. </090 VZAKI8967BmL*L>

A vibrálás csillapodik, a villogás halványul, és egy utolsó üzenet fut át a talpán. Viszontlátásra!

Kapar a torkom. Azt hiszem, meghalok. Nem. Csak halálosan szomjas vagyok. Pedig még nem is ettem semmi zsírosat. Viszket a szemem. Csak keveset aludtam. Jólesne most csak úgy leülni a sötét sarokba és nem csinálni semmit, de erre nincs idő. Hajnalban vár rám a fánk, mármint Ferkó.

Nem könnyű lehámoznom Vé Zakiról a bőrt, úgy tapad a vázára, mint valami megkeményedett gumi. Vér folyik a lábam elé, hányingerem támad. Előbb a kis, finom alkatrészeket csavarozom ki, végül a robosztus darabokat. Sokáig tart. Reszket a kezem. Szeretem minden alkatrészét, annyira masszívak és fényesek. Vé Zaki szétszedve is tökéletes. Folyton figyelt rám, és minden percet érzékivé tett. Arcomon égető nedvesség csordogál. A rozsdába! Nem akarok sírni. Most szabadulok meg mindentől, ami alantassá tett. Örömkönnyek ezek. Csakis örömet érzek. Vagy mégsem. Vajon mit jelezne Vé Zaki érzelmi detektora?

Ruhákba rejtek minden fényes darabot, és úgy helyezem őket a táskába. Végül a processzort bepólyálom egy puha törülközőbe, és a tetejére fektetem. Mintha valami nagy árnyék telepedne rám, amelyik évekig ott ült egy sötét sarokban, várva ezt a pillanatot. Valami hiányzik. Vé Zaki csak ennyi lenne?

Mindent betölt a kókuszillat, amikor utoljára lépek ki a gazdim lakásából. A lépcsőfordulónál erős kísértés tör rám. Visszafordulhatnék, és életre kelthetném őt. Hiszen még csak el sem búcsúztam tőle. Talán ha elmagyarázom neki a vágyaimat, és ő közben nézi az érzelmi analizátor értékeit, akkor megérti, hogy mit áldoztam fel egy fánkügyért. Igen, igen, visszamehetnék, és összerakhatnám a hideg fémeket.

Aranysárga. Meleg és lágy…

képforrás: http://www.desktopnexus.com/