Köszönöm, november

képforrás

 Vajon összesen hány elkezdett regény lehet a világban? Valószínűleg sokkal több, mint amennyit valaha is befejeztek. És vajon jobb-e egy gyenge, befejezett regény, mint egy erős, de befejezetlen?

Bár számtalan oka lehet annak, hogy valaki képtelen elköteleződni egy hosszú kapcsolat mellett, befejezni egy hosszabb történetet, álljanak csak ide ki a gyakoribb galádok:

 – lustaság

– a „nincs elég időm”

– a kutatómunkába való beleveszés

– az érdeklődés elvesztése, a cselekmény félresiklása

– írástechnikai görcs, amikor megbénítanak az írástechnikai ismeretek, az elmélet és a gyakorlat túl távol kerül egymástól

– perfekcionizmus

– az "ideális" vég kiötlésének hiánya

– nincs terve a szerzőnek, így a következő jelenet, a következő fejezet elkezdéséhez képtelenséget érez

– a karakterei sarokba szorulnak, majd kiégnek

– kikerüli a nehezebb jelenetek megírását

– ugyanazt ismételgeti, amit már megírt

– internetfüggőség, az írás meg-megszakítása online jelenlét miatt

– mert sosem fejezett be semmit

A szemébe kell nézni ezeknek az alattomos beszivárgóknak, és máris megtettük az első lépést a gyengítésükben.

Szóval… november végén elmondhatom, hogy nem fejeztem be a regényemet, bár hónap elején kitűztem ezt célul. A fentiek közül pontosabban kettőről tudnám azt mondani, hogy befolyásolt, az "írás meg-megszakítása online jelenlét miatt", és a "kikerüli a nehezebb jelenetek megírását", bár én a nehéz jeleneteket nem kikerültem, hanem csak felszínesen végigrohantam rajtuk. 

  Azt is elmondhatom, hogy a NaNoWriMo nem nekem való.

Ez a november megtanított arra, hogy valamiben végre következetes, fegyelmezettebb legyek, és ha valaki ismer, akkor tudja, hogy ez nekem óriási lépés. Végre mindennap írtam kivétel nélkül, és bár volt pár napom, amikor húszezer karaktert, azért átlagban a napi hat-hétezer volt a jellemző. Többször is vissza kellett mennem korábbi jelenetekhez, hogy kibővítsem, átírjam azokat, mivel túl vázlatosak voltak, és nem bontottam ki bizonyos szálakat érzelmileg, képtelen voltam tovább haladni. (ez az a munkamódszer, amiért nem nekem való a NaNoWriMo) Én magam nem értem meg érzelmileg egy-egy adott jelenethez, hiszen nem mélyültem bele kellőképpen az előtte levőbe. Ugyanakkor arra is rájöttem, hogy én nem akarok az a fajta írnok lenni, aki hígítja a történetet. Nem tudok dramaturgiailag lényegtelen jeleneteket beleszőni, csak azért hogy meglegyen a kívánt szó- vagy karakterszám. Most jelenleg ott tartok, hogy még négy fejezet megírása van hátra, és rengeteg utómunka. A decembert úgy tervezem, hogy napi négy-öt óra írás lesz, de hogy az én esetemben ez a regénynek mennyire lesz elég, az relatív. (szegény, kellett velem társulnia)

  A számokkal való rossz kapcsolatom legendás. Örülök annak, hogy számomra egy regény nem karakterszámokból áll, nem abban mérem, és képtelen vagyok számokat figyelve haladni. A regény számomra jelenetekből áll, képekből, amelyeknek hangulata van, szereplőkből áll, akiknek dilemmái vannak, és ezek az én dilemmáim is. Forgatnom kell a fejemben, álmodnom kell velük, és rendszerint útkereszteződésekhez érkezem velük. Ott kiderül: mindent másképp csinálnak, ahogyan megterveztem.

November, köszönöm:

A legviccesebb esetet: a szereplők harmadik napja éldegélnek egy házban, és csak álmomban jövök rá: egy hulla is ott volt végig, hiszen nem vitte ki senki!

A legidiótább mondatot: „Bár hiányzott a régi bár.”

A legfrappánsabb panaszt: auch „Programáltatnom kell magamat a karaktereid közt.” (a férjem)

A valaha kapott legnagyszerűbb tanácsot: „Bele kell éld magad a történetbe, nem úgy ülni a gépnél, mintha zombi lennél. Nem arra kell gondolj, hogy te mit írnál, hanem azt, hogy úgy érezd magad, mintha te lennél a szereplőd. Lelkesedéssel és szenvedéllyel írd azt a sci-fit, úgy látszódjon, mintha értenél hozzá, még akkor is, ha nem értesz hozzá.” (a 9 éves lányom)