Rosszfiúkról és rosszlányokról

Pár könyves blogger negatív karakterekről témázott, és miután végigolvastam ma reggel a posztjaikat, elgondolkodtam az én negatív karakterekhez való viszonyulásomon. Annál is inkább, mivel ketten is említették Ursula Monktont Gaiman Óceán az út végén című könyvéből hatásos negatív karakterként, és éppen az este fejeztem be a könyv olvasását. Nem tudom, hogy Ursula miért nem volt rám hatással, de kezd tudatosodni bennem, hogy amikor egy negatív karakter képes valamilyen reakciót kiváltani belőlem, akkor ez nem feltétlenül az alkotójáról árulkodik (mármint, hogy mennyire jól sikerült a karaktere), hanem sokkal inkább rólam. Tehát a bejegyzésem teljesen szubjektív. :)

   Nima posztját sokáig forgattam a fejemben, elég vegyes érzéseket szült bennem. Nagyon sok minden volt, amivel egyrészt egyetértettem, másrészt nem. Majd lennebb leírom, mit gondolok a a modern faldöngetős rosszfiúkról. Ebben a posztjában Bea szinte mindent leírt, amit én is gondolok a negatív karakterekről. Amit picit másképp látok, hogy szerintem a jó szereplők (is) csak akkor unalmasak, ha nem eléggé árnyaltak. Ugyanez elmondható a negatív karakterekről, legalábbis én úgy érzem, hogy ugyanolyan mértékben találkozom unalmas gonoszokkal, mint unalmas jókkal. 

  Egyik korábbi posztomban írtam arról, hogy szeretem az antihőst, (aki ugye elvileg a klasszikus és unalmas hős ellentéte) és valahogy így vagyok a gonosz antagonistákkal is.  Vagyis azok a gonoszok, akiknek majdhogynem korlátlan a hatalmuk, vagy éppenséggel túl gonoszak, azok nem váltanak ki belőlem semmit. Úgy érzem, pusztán egy „megszemélyesített gonoszság”-ok ők (pl. Sauron is) de valójában nem bírnak sok jelentőséggel, mert csak tények maradnak, kevés a közvetlen megtapasztalás.

Akit utáltam

Minél emberibb kereteket, arcokat ölt a gonoszság, annál nagyobb hatással van rám. Emlékszem, soha nem utáltam még olyan erősen negatív karaktert, mint a tizenhárom éves Briony-t a Vágy és vezeklésből. Bárki lehet gonosz! És egyetlen tette mennyi mindent eredményezhet! De már utáltam Mayellát is a Ne bántsátok a feketerigót című regényből. Az árulók és hazugok, vagy akik valahogyan átverik a többieket, és akikről esetleg az elején még én is elhiszem, hogy jók, utálatosak, na. De ugyanígy utáltam Ashley-t is az Elfújta a szélből. A kulcsszó itt valószínűleg a gyávaság.

Félelmet azok a gonoszok szoktak kiváltani belőlem, akik intelligensek, titokban és végtelen nyugalommal űzik a tetteiket. Kifinomultak, de amúgy bármiféle érzelmet ritkán mutatnak. Úgy dolgoznak, mintha a világ legtermészetesebb dolgát művelnék, és ezzel mindenki fölött állnának. Ilyen Hannibal. Neki már a neve is mindig valami kifejezhetetlen belső rettegést hozott rám, és kerülöm még a színészeket is, akik alakították.

    Akiktől félni nem, de viszolyogni szoktam, azok általában a vicsorgó gonoszok, az őrültek (Jack Nicholsont szintén kerülöm, még a vígjátékait sem bírom végignézni)
   El Patrón bizarr alakja is élesen megmaradt A skorpió házból.

  A legsikerültebb antagonistáknak általában a kereszteslovag-típusúakat érzem, vagyis azokat akiknek fejlett az igazságérzetük. (milyen fura, hogy a hősöknél ugyanezt szeretem) Ők azok, akik szentül hiszik, hogy „nemes” harcukkal éppen jobbá teszik a világot. Ezek "Javert"-ek.

   Akik ki tudnak belőlem csalni némi szimpátiát, azok a sértettek közül szoktak kikerülni. A szeretem szót negatív karakter esetében túl erősnek érzem, de volt egy konkrét eset, amikor nagyon megszerettem a negatív szereplőt, sírtam érte a végén, miközben határozottan utáltam a főszereplőt. Ez a Szárnyas fejvadászban Roy Batty volt.

Akit szerettem

És végül: pár szó a romantikus rosszfiúkról. Megértéssel nézem ezt a trendi nőregényekben felbukkanó alfahím-igényt. Mármint megértem, hogy létezik a „juj, de eltöketlenítettük a férfiakat, pedig...”-jelenség, és ez az éhes alfa-igénylés, de én betegesnek és torznak látom. Igen, éljenek az alfák! Hiszen az alfa személyiségek adják a legjobb sztorikat. Az alfa az valami olyasmi, ugye, ami létezik a farkasoknál, a kutyáknál, a csimpánzoknál, az oroszlánoknál, az embernél, a vérfarkasoknál, a varázslóknál, a vámpíroknál, sőt, a manóknál. Ők a legerősebbek, a legstabilabbak, a vezérek, és gyakran a csoportból a legagresszívabbak. Ők a túlélők is. (és a nőnek ugye ez mind fontos és érdekes, akár biológiaórán is). Az alfák szerepe az uralkodás, és már eleve tiszteletet parancsolnak. Kontrolljuk néha csendes autoritást jelent, néha agresszív. (Rhett Buttler vs. Conan?) (Bár tegyük hozzá, hogy a vezér nem mindenhol hímnemű, pl. az elefántoknál egy alfanőstény az úr) Azon gondolkodtam el, hogy egy alfa szereplő általában a szórakoztató zsánerekben a fontos, ott kavar, a szépirodalomban keveset. Lehet azért, mert egy alfa karakterként egysíkúbb, míg egy béta árnyaltabb? Vagy csak azért, mert egy alfa több konfliktust tud generálni? (pláne, ha az ellenfele is egy alfa) De nem akarok ezzel spekulálni. A kérdés inkább az, hogy mitől lesz alfa egy férfi? Jó, tudom, ez társadalomfüggő. Meg zsánerfüggő, mert ha sima pornókönyv, akkor a faldöngetéstől. De még romantikus értelemben megfogalmazva is kérdés, hogy az ügyeletes rosszfiú, mitől alfa is. Christian Szürke szerintem az ötven árnyalatával sem alfa, és azért nem, mert egy alfahím meg sem próbál alfahím lenni. Ő az, aki. Számomra az ilyen regények rosszfiúja szimplán csak narcisztikus és komplexusos, de valójában gyenge. Az, hogy kíméletlen farokkirály és cégvezető egyszerre, az nem teszi őt alfahímmé, mert az alfaság jellem kérdése is, nemcsak fellépésé. Éppen úgy, ahogyan egy pozíció sem tesz még senkit erőssé. (pozíció nem egyenlő autoritással)

  Az alfa karakterek a szórakoztató regényekben gyakran kémek, nyomozók, katonák, cégigazgatók, testőrök, kalózok, vérfarkasok. És a gonoszok is alfák. A bétaférfiak ilyen szerepeket kapnak: gyengéd apa vagy pap, a szemüveges szomszéd srác, a családos rokon, a segítő rendőr, az empatikus pszichológus, a homoszexuális vagy vicces jóbarát. Ez dramaturgiailag akár érthető is. :)) De azt utálom, amikor nagy sztorit lát valaki abban, hogy egy alfahím találkozik egy bétanővel, és nahát! uralja. Mi lenne, ha az alfaférfi egy alfanővel találkozna? (és most hirtelen bevillant egy jelenet a Mr. és Mrs. Smithből, fogalmam sincs miért, :) de hogy komolyabb legyek, ott van példaként Scarlett és Rhett párosa)

Azt sem szeretem, amikor egy szerelmi háromszögben a nőnek választania kell egy alfahím és egy bétahím között. Mekkora dilemma! Mi lenne, ha a bétaférfiról kiderülne, hogy valójában ő az alfa, és az alfa csak egy mitugrász? William Wallace is például csak egy „unalmas” béta volt, egy jófiú, aztán valaki megsértette a megrajzolt körét, széttaposta a területét. És ettől lett alfa. Hoppá. Van egy harca. Ez teszi őt alfa karakterré. (és utálom, hogy vele kell példázódnom) A mai tendencia szerintem kicsit az, hogy attól alfa egy férfi, (legyen akár negatív, akár pozitív hős ügyeletben) ha pl. nincs családja, mert ha van, akkor egyértelműen béta, és ha a bétanőket durván tudja a falnak dönteni, esetleg ki is kötözni, akkor csak úgy árad belőle az erő. Talán követi őt egy falka is. Ja, hogy miért követi? Hát csak úgy, ránéztek, és látták, hogy kék vagy vörös a szeme. Szerintem az mellett, hogy sok az árnyalata, kellene valamilyen harca legyen, ha csak az önismeretszerzésről és fejlesztésről szól is az.

   Romantikus negatív szereplőként számomra Colin Farrell volt, akit egyszerre szerettem és utáltam Az új világban. Veszélyes volt, gyengéden is össze tudta törni a szívet. A szerelmi szférán kívül is elég alfa volt, még el is ment a falkájával. Ugyanitt felbukkan az unalmas jófiú is Christian Bale alakításában. És unalmas jófiúként bizony alfa ő is, csupán csak azért, mert neki is van saját harca. :) De lehet, hogy többet kellene olvasnom a modern archetípusokról is, hiszen az Edward Rochesterek felett rég eljárt az idő. :)))