"mindent, mi élet"

Két hónappal ezelőtt elbúcsúztam a regényemtől, és azóta még nem fogtam neki az újnak, és keveset írtam. Egy ideig azt hittem, az hiányzik, hogy a szereplők ott motoszkáljanak a fejemben, de aztán kezdtem az írás más színeit is meglátni. Egy barátnőm is ír, ő éppen nem fikciót, és mesélt arról, mit jelent neki mostanában az írás, és hogyan éli meg. Elfogott a vágy, hogy én is így éljem meg megint. Aztán a múltkor olvastam tippeket Szaszkó Gabriella blogján, hogy miket írhatnál magadnak, és visszaemlékeztem, milyen jóízű életforma volt, amikor titokban űztem az írást, és senkinek meg nem mutattam volna. Bár a gépemre időnként felkerülnek kallódni ilyen-olyan naplócafat doksik, nem ugyanaz, mint amikor életérzésként éled meg a „titokban írást”.
  

 Aztán olvastam egy interjút Margaret Atwooddal, aki mesélt a Future Library projektben való részvételéről, és akkor megint viszketni kezdett bennem a titokvágy. :) Ez az interjújában említett projekt arról szól, hogy Norvégiában egy erdőt ültettek, amelyikben a fákat száz évig hagyják növekedni. Ez idő alatt minden évben egy lepecsételt dobozba egy irodalmi művet raknak, amit maga az író nem a mostani közönségnek szánt, hanem bekerül olvasatlanul ide a Future Library-be. Aztán száz év múlva felnyitják ezeket a dobozokat, és kivágják az erdő fáit, hogy kinyomtathassák a feltáruló műveket. Eljátszottam a gondolattal egyéni szinten. Mi lenne, ha írnék valami szépet az ükunokáimnak címezve, lepecsételve, amit csak ők olvashatnak el? :) Mi lenne, ha írnék valamit csak úgy, akárkinek, és a saját sorsára hagynám az írást? :)))

  Más elvonási tünetek, viszketegségek is kijöttek nálam ám… Elméletileg úgy terveztem, hogy idén tavasszal nekifogok az új regény igazán holtkomoly ötleteléséhez, és végre jól kipróbálom azokat az ötletelési, vázlatolási módszereket is, amelyekről olvastam. Az agyamnak azonban évszakzavara lehetett, és csak arra várt, hogy éjszakánként lehúzzam a tudatom rolóit. Ilyenkor hiába feküdtem le úgy, mint egy kifárasztott zombi, agyam többsávos útjain elkezdtek száguldozni az új regény elemei. Nem lepett meg az önkéntes forgalom, és még az sem, hogy egy csomó minden felbukkant, amik az elmúlt évek során leülepedtek bennem. Az sem lepett meg, hogy ezek egészen érthetetlen módon akaszkodtak egymásba, de amikor a való életben megismert emberek kezdtek felbukkanni a karaktereim házastársaiként, és csoda tudja, miért lett valakiből portás, amikor én eredetileg hősnek akartam, akkor kicsit megijedtem. Most éjszakánként csend van. Talán mert napközben kísértve vagyok… A lezárt regény szereplőinek szellemei kísértenek. Be sem kell kukucskálnom az ágy vagy az asztal alá, ők ráncigálnak ki onnan engem. Folytatásos filmben képzelik magukat, és már egy újabb fél regényre való cselekmény képkockáit forgatták le a fejemben. Nem tudok haragudni rájuk. Hiszen érzem, hogy ilyenkor mint egy szerelmesnek, lendületesebbek a lépteim…

képforrás: http://salad-eyes.tumblr.com

   Szeretem, amikor az írás által kinyújtózkodik a lelkem. Szeretem a teremtésben rejlő lehetőségek érzetét. Azt, amikor önmagammal kacérkodva másként és másvalakiként belesimulhatok abba a ködös masszába, amiben ott bujkál a határtalanság ígérete. Hogy lesz-e mindig igényem írni, nem tudom, de a mostban ez teljességet ringató részem.

   Vannak, akiknek tágas hely a létkeretük, és vannak, akik feszegetik. Bárhogyan is vannak, a legtöbben a lehetőségeikhez mérten igyekeznek minél több mindent belezsúfolni ezekbe az emberöltönyi keretekbe. Ha írói éned is van, akkor nem számít, hogy mennyi mindent zsúfolsz oda be. Beutazhatod a világot, találkozhatsz millióféle emberrel, átérezheted fájdalmaikat, örömeiket, felpróbálhatod magadra a kihívásaikat. Beleugorhatsz extrém helyzetekbe, belefolyhatsz a megvilágosulásba, karolhatsz a legjobb barátokba, habzsolhatod a legszebb szerelmeket, elmehetsz a Marsig és vissza, meghallhatod Isten szívének lüktetését, majd megpillanthatod magad kintről az örökkévalóság ablakából, és még mindig csak egy valaki vagy. Ha egyféleképpen és ugyanazon a szűrőn keresztül éled át a barangolást, aligha tágult a világod. De ha játszol, (bármilyen formában is teszed, pl. olvasás, színészet, tánc) a keretek átlényegülnek. Ajtókká tágulnak, amelyeken ki-be bujkálsz, és jelmezeket próbálsz. Másképp válsz többé, mintha csak önnön kereteidet feszegetnéd, mert a játékban és a szerepekben önmagad más aspektusait fedezed fel és éled meg. Szeretsz kilépni az ajtón a játszóteredre, és szeretsz hazamenni a lelkedbe. Mindkettő a másik miatt lehet egy buliterep.