Sorok mögött: Az olvasói elvárások

Az írói körblogolás új témája: az olvasói elvárások és a megfelelés kényszere.

Olvasóként sosem fordult meg a fejemben, hogy bárcsak az író másképp alakította volna a történetet. Szeretek egy regénybe úgy merülni bele, hogy tudom, a történet öntörvényű. Még akkor is, ha valamelyik eleme ellenérzést szül bennem, elégedetlenséget, netán túl lehangoló. Ha beleszólhatnék, épp attól a varázsától fosztanám meg, amiért el akarom olvasni. Akkor már nem is egy gazdagító, másik világba csöppennék, hanem a döntéseim által valójában megmaradnék a sajátoméban. Egy adott pontig érdekesek az interaktív történetek, és megértem, amikor egy író az olvasó kérésére valamit beleír a történetbe, esetleg át is alakítja az eseményeket, én azonban olvasóként egy ilyen felkínált lehetőséggel biztosan nem élnék. Viszont vannak másfajta elvárásaim. Elvárom, hogy a regény szövegileg minőségi legyen, és azt is, hogy nyújtson valami újat, egy új figurát, egy újszerű nézőpontot vagy egy új kérdést. Boldog olvasó akkor vagyok, ha egy mélyebb jelentést is felfedezek, ami leülepszik bennem, megérint. A különféle elvárások minden olvasónál más-más prioritással bírnak, íróként azonban három fontossal mindenképp számolni kell…

Lehet, hogy kicsit most gonosz leszek ezzel a véleményemmel, de szerintem a szépirodalomban mindent lehet, ott aligha beszélhetünk olvasói elvárásról. Ha az írásműn egyszer ott a „Szépirodalom!” címke, az olvasó akkor is megtapsolandó irodalomként tekint rá, ha az adott mű valójában kevés vagy semmilyen irodalmi értékekkel nem bír. Akár még az egyszavas trágárság is átszellemültséget követelő szent irattá válhat. Ha az olvasó éppen nem érti vagy értékeli az adott verset vagy prózát, akkor ő a hülye, a hozzá nem értő műveletlen.
   A szépirodalomról hisszük, hogy a valóságot akarja elénk tárni, és hogy szeretne elgondolkodtatni, így ha megkapjuk azt, hogy: „A fa. Hm. Erősek az ágai.” nem kérdezzük: mostmivan? Inkább csak hozzá hümmögünk mi is. Ezzel szemben a zsánerirodalom olvasói pontos elvárásokkal fordulnak a polcról leemelt könyvekhez. A fantasyt azért veszik le a polcról, mert látni akarják, hogy abban a faágban titkos varázserő rejlik. A krimit azért, mert kíváncsiak, hogy a faágról kinek az áldozatai lógnak. A romantikusnál hallani szeretnék a fa alatti beszélgetést a fiú és a lány között. A horrornál látni szeretnék, amint éjszaka a csöpögő faágak életre kelnek. Tehát ha zsánerolvasóként azt kapjuk, hogy: „A fa. Hm. Erősek az ágai.”, akkor falhoz csapjuk a könyvet. Akkor is falhoz csapjuk, ha romantikát vártunk, és azt kaptuk, hogy éjszaka a fa életre kel. A zsánerolvasó tudja, mit akar. Az írónak át kell neki adnia a keresett érzéseket és élményeket.
   Ha valaki átlibben a szépirodalomból egy zsánerbe, arra gondolva, menni fog ez, hiszen a zsáner az úgyis alsóbbrendű valami, de nem hajlandó megismerni és szeretni azt a zsánert, akkor az attitűdjéből kimarad az, hogy az önkifejezésen túl, az olvasónak (is), az olvasóért (is) írjon. (Amúgy nemrég született blogbejegyzésem a téma kapcsán: Az író, mint szerető címmel)

 
Egy másik fajta olvasói elvárás az, amikor egy rajongó olvasó változtatást, beleszólást szeretne egy adott fikciós világba. Ezzel főként azok az írók találkoznak, akik már rendelkeznek olvasóréteggel. Ennek az elvárásnak megfelelni már nem kőbe vésett dolog, hanem író-függő.
  Ha minden írónak azt kell írnia, amit az olvasók megrendelnek, akkor inkább történetgenerátorokról beszélhetünk. Akkor az írók egy nagy történetgyár uniformisaiban dolgozó iparosok. Nem hiszem, hogy egy írónak az olvasói ötletekből kellene összetákolnia a sztorit, ugyanakkor árulkodhat profizmusról is, ha az írónak egy ilyen rugalmasság nem okoz gondot. Az író és az olvasója miért ne vehetne részt úgymond egy közös, kreatív játékban? Profi író az, aki ilyent is tud írni, olyant is tud írni, és mindkettőt jól.
   Ennél az elvárásnál én azt látom lényeges szempontnak, hogy az olvasó ötlete mennyire van összhangban a karakterrel és a világgal. Ha például valaki arra kérne, hogy a szereplőimmel írjak már egy jól elagyabulálós szexjelenetet is a regénybe, mert azt ő úgy szereti, és mert az most úgyis olyan menő, akkor szerintem inkább maradnék olvasatlan. Az író és az olvasó nem lehet öncélú megerőszakoló az elképzeléseivel, önmagát írva vagy íratva bele, a karakterek jelleméhez való hűség ez fölött áll.

 Tehát nem szeretem az exhibicionista öncélúságot egyik fajta elvárásnál sem, :) de ugyanígy azt az állítást sem, hogy „az író az olvasóért van, és nem fordítva” Kicsit inkább olyasmit látok bele ebbe a kapcsolatba, mint a szülő-gyerek viszonyba. Együttjátszást, de felelősséget is. Igen, igaz, hogy a szülő a gyerekéért van és nem fordítva, de ez nem azt jelenti, hogy a gyereknek mindent a kezébe adok, amire csak rámutat. Éppen azért nem, mert érte vagyok. És akkor ezzel elérkeztem a harmadik elváráshoz is, a szövegminőséghez. Ez a fajta elvárás is arra mutat rá, hogy a publikáló ember tartozik azzal, hogy fejlessze az önmagával szembeni elvárásait. Hogy kinek tartozik? Talán a jövőnek? Hiszen maguk az írók teremtik a holnap olvasóinak az elvárásait. Így azt az írót, aki nem támaszt fejlődést igénylő elvárásokat önmaga felé, valójában nem is érdekli az olvasó.

képforrás: https://www.pinterest.com/pin/95349717087178788/

  Mielőtt az író bármilyen elvárásokkal is szembesül, jó, ha tudja, milyen író akar lenni. Ugyanis nem írhat mindenkinek, az olvasók is sokfélék és sokféle igénnyel. 

 Teljesen rendben van, ha olvasói elvárásokra ír egy történetet, az is, ha csak magának ír, az is, ha csak egy nagyon szűk rétegnek, az is, ha béríró. Csak éppen legyen tisztában azzal, hogy kinek ír, miért, valamint, hogy mit miért nyerhet vagy veszíthet egy-egy döntés meghozásánál. 

  Ha már nem útkereső, hanem utat taposó, az olvasók tudják, mit várhatnak el tőle, és akkor legfeljebb a határok feszegetésével kell kísérleteznie, eljátszania. Ha megtalálta a helyét, úgy tud írni másoknak, hogy közben önmagához is hűséges marad.

A többiek bejegyzései a témában

Brandon Hackett

Buglyó Gergely

Gaura Ágnes

Kemese Fanni

Moskát Anita

On Sai

Puska Veronika