Sorok mögött: összkomfortos költözés

Egy ideig úgy gondoltam, hogy ehhez a témához nincs mit hozzátennem a magam részéről, mert még nincs hozzá elég tapasztalatom és önismeretem íróként. De aztán sokat gondolkodtam úgy általában az olvasói komfortzónákon (ezen belül az olvasói elitizmuson), a saját olvasási szokásaimon, és rájöttem, nálam a múltban eléggé korszakokra bomlik az érdeklődés, és ezekkel volt összefüggésben az írás is, ami persze azt vonta maga után, hogy nemcsak olvasóként vagyok változó ember... 

A komfortzónám elhagyása sosem tudatos fejlődni vágyás és határtágítás, általában annak következménye, hogy emberileg változom, és hogy változtak az olvasmányaim is.

   
Pár évvel ezelőtt még azt hittem, hogy nekem Dél-Afrika annyira, de annyira őrülten a zónám, hogy majd minden regényem helyszíne és témája  lesz, és az egyik főszereplőm mindig fekete lesz. :) 

Aztán befejeztem azt a regényt, és hirtelen arra ébredtem, hogy már más dolgok (is) érdekelnek, és a zsarnokság még zsarnokibb, ha nem történelem, hanem ezután – a jövőben – vár ránk.

   Amikor az Alkonyőrzőket írtam, szintén azt hittem, hogy most aztán végre jól megtaláltam a területemet, ezután mindig génkezelt világokba utazom, mert annyira, de annyira izgalmas, és legalább egy szereplőm mindig klón lesz. Ez lesz a védjegyem. :) Erre meg az új ötleteim egy cyberpunk-beütésre hajazó, thriller szál köré összeesküvést felcsavaró világba költöztek, és nincs benne egy klón sem.

 Na de térjünk vissza a komfortzónámba, a drámai hangba:  :)

    Nagyon sokszor átsuhant az elmémen a sugallat, és kísértett a vágy, hogy meseregényt írjak. 

Az elmúlt években rengeteg gyerekkönyvet olvastam, és mai napig a saját gyerekkori olvasmányaimat tartom a legnagyobb élményeknek, sőt néhányat felnőttként újra felfedeztem, és katarzisként éltem meg. A szépirodalmi regények esetében is azok a kedvenceim, amelyekben gyereknézőpont van. Gyerekeim vannak, szeretem megérteni sőt fülelni őket, :) és valahogy mindig mindenhol sokkal kellemesebb a gyerekek körül a légkör, még a csendjük is tartalmasabb. Az ők érzéseik, perspektívájuk olyan normális. Az ő világuk az igazi. Ezért is toporgok megannyiszor értetlenül a kérdés előtt, hogy „akkor mégis a meseírás nekem miért nem megy? Hiszen annyi benne a potenciál!” Elméletileg értenem és élveznem kellene, hogy gyerekkönyvet írjak, de nem működik. Mintha mindent elmondtak volna már mások. (A gyerekek legalább megkímélve.)

Bármennyire is népszerű felfogás, hogy „ahol a komfortzónád véget ér, ott kezdődik az élet”, én szeretem a komfortzónámat. 

Ha valaki azt kéri, hagyjam ott, inkább a hátamra kapom, legfeljebb átnevezem, és úgy csoszogok más tájak felé. Persze, a gyors fejlődés és kapkodás elutasítása mögött rejtőzhet az attól való félelem is, hogy kísérletezés közben kipurcan az önbecslésem, vagy csak egyszerűen a kényelmet keresem. Lajhárlusta író vagyok. (ja, csak jól tudom titkolni, erre van ez a blog is) :)))  Másrészt hiszek abban, hogy azt kell megélnem, aki éppen vagyok. Számomra fontos az együttrezgés, és hogy elhiggyem, megtaláltam a Témát. Egy életre. :) Ha nem írom meg, belehalok. 

    Nem vagyok törtető, inkább igyekszem minél inkább belakni a komfortzónámat, és néha egy-egy kupacból kiemelt darab köré külön zónát rajzolok. Nem vagyok bátor hódító sem, csak szerencsés, akinél ásítozáskor beszivárog a zónába egy csomó élet… Ezekből nőnek ki az új területek. Úgy születik egy-egy kihívás, hogy a mélyben már megszületett egy kapocs. Tehát amikor új területre lépek, akkor az már nem idegen és kényelmetlen, hanem valamilyen módon a részem. Csak még bejáratlan.  

  
  Eddigi tapasztalatom szerint, ahol az egyik világom véget ér, ott kezdődik egy másik. De ezt nem a komfortzónából való kivágtatás teszi, hanem a megharcolt lezárások. Egy kicsit téblábolós, helyemsemkapom-depresszióval járnak, de így szokott hely keletkezni ahhoz, hogy valami új és más kinőhesse magát. Aztán csak érlelem és érlelem.

  

Így működöm általában, de elhiszem azt, hogy tudatosan kísérletezni, kivágtatni idegen mezőkbe érdemes, mert sosem tudhatjuk, mi rejtőzködik bennünk és mit vagyunk képesek nyújtani egy-egy téren. Viszont hajlandóság és bátorság kell annak elfogadásához és felismeréséhez is, hogy melyik az a mesélőszék, amiben ülve esetleg akár kiválóvá is tudnék válni, és melyek azok a székek, amelyekbe puszta ambícióból nem érdemes beleerőltetni vagy fellökdösni magamat.

   Engem most leginkább az gondolkodtatott el a téma kapcsán, valójában mennyire feltétel, hogy olvasóként ne ragadjak bele bármilyen okból is egyetlen sztorisémába vagy éppen a zsánersznobizmusba, onnan nézve le minden másra. Azt hiszem, itt kezdődik.

A többiek bejegyzései:

Buglyó Gergely
Demi Kirschner
Gaura Ágnes
On Sai
Puska Veronika
Szaszkó Gabriella