20160614

A női témák értéke és a szerethetőség keresése


A tegnap olvastam és meghallgattam Chimamanda Ngozi Adichie nigériai írónő beszédét, amelyben arról beszél fiatal női íróknak, hogy felejtsék el a szerethetőséget. Lányokként kiskorunktól fogva azt tanítják meg nekünk, hogyan legyünk szeretetreméltóak. Ezt aztán magunkkal visszük egészen idősebb korba, és Chimamanda szerint ez azért gond, mert ha íróként szerethetőségre törekszünk, akkor nem meséljük a sztorijainkat őszintén.
   Ez keringett a fejemben ma egész nap, már csak azért is, mert nagyon témába vágott sok mindennel, amik gondolkodtattak, úgy kábé pár hónapja.
   
Írtam már két blogbejegyzést is a szerethetőségről meg az olvasóközpontúságról, és egyik bejegyzésemnél egy kommentelő meg is jegyezte, hogy ha ő azért lesz rossz író, mert nem szolgálja ki az olvasói igényeket, akkor ő ezt vállalja. Azóta találkoztam Nietzsche-idézettel is, miszerint egy jó író nem arra törekszik, hogy szeressék, hanem arra, hogy érthető legyen. Mostanra kezdett letisztulni bennem, hogy talán ez lehet egy nagy különbség olvasóbarát és olvasóbarát szerzők között: az egyik úgy olvasóbarát, hogy a történetvezetés szempontjából élvezhetőségre és érthetőségre törekszik, de a témát és az üzenetét illetően megtartja az autonómiáját és egyéniségét, a másik fajta olvasóbarát-szerző pedig nemcsak a történetvezetésben van tekintettel a befogadóra, hanem a témája és a mondanivalója terén is olyanná válik, mint egy szellemíró. Ilyenkor nemcsak a trendekre kell nagyon figyelnie, de arra is, nehogy megsértsen bárkit is – és ezzel máris a politikai korrektségnél tartok, amiről már szintén blogoltam az egyik körblogolás keretében. Egy picit más szemszögből közelítem most meg a témát... :)


Bárhová nézünk, zsebuniverzumos vélemények pattognak ránk, amelyekről a megfogalmazók megvannak győződve, hogy azok nagyon is a saját véleményeik. (mert fogalmunk sincs hogyan formálódott) :) Ráadásul mindenhol mindenki meg akarja mondani, hogyan öltözzünk, hogyan legyünk szépek, mikor mit mondjunk, mit együnk, hogyan szeressünk, és hogyan írjunk. Esetleg akaratlanul azt is, hogy miről írjunk…
    A lányokat kiskorukban megtanítják, hogyan legyenek kedvelhetőek, később az iskola (akár a pom-pom lánycsapat vagyunk épp, akár az iskolai bully áldozatai) szintén azt tanítja meg, hogy milyen fontos mások elismerése és jóváhagyása. A mások icipici szűrőjén fennakadt masszából összetapasztott énképet magunkkal cipeljük az életbe, és továbbra is tükörként kezeljük a világot, lessük a reakcióit minden mozzanatunkra. Visszajelzésekre éhezünk – ezek működtetnek. És cserében ezerszer feladjuk a saját mondanivalónkat. Nem akarunk többé sérülni, elbújunk a definícióval felszentelt teljesítményeink mögé. Olyan profin, hogy akár azt is hihetjük, kemények lettünk, sérthetetlenek. Mennyi manőver, szokás, manipuláció, póz, kedveskedés, szóhasználat, hogy elfogadást és elismerést csikarjunk ki másokból, mennyi mindent teszünk, mondunk, annak a figyelmeztető táblának az árnyékában, hogy „mások mit mondanak”. Keményen dolgozunk azért, hogy lájkoljanak, és hogy végre mi is lájkolhassuk magunkat.
Csak azt felejtjük el, hogy a visszajelzéseknek kevés a valóságértéke…

Elfelejtjük közben, hogy a világot senki sem olyannak éli meg, amilyen az valójában, hanem olyannak, amilyen ő. Mindenikünk csak a múltban szerzett sebeinek az iránytűjével, a társadalomi normáktól és a másoktól kapott tanítások fényében tapasztalhatja meg a másikat. És igen, legtöbbször az olvasnivalóinkat is. Semmilyen történést, élményt sem direktben tapasztalunk meg, szűretlenül, hanem a saját percepciónk foglyaként. A sztereotípiák és közhelyek azért népszerűek, mert keretet szolgáltatnak a már kialakult felfogásunknak, kiszolgálják azokat. A kontextusokból nem kérünk. Ha jönnek, előítéletekkel védekezünk. Talán ezért is népszerűbbek az idézetek, a semmilyen dalszövegek, a sablonszerű történetek.

De vajon íróként ez az egész hogyan hat ránk? Mennyire és miben befolyásolhatja a történetünket az, ha a lájkolhatóságot keressük? Hogyan és miről írnánk akkor, ha soha senki sem olvasná el? Hogyan és miről írnánk, ha csak a gyerekeinknek tennénk? Ha tudnánk, hogy egy hónapunk van még hátra? Vagy ha csak száz év múlva szabadna elolvasni, amit írtunk? És utólag mennyire merjük őszintén vállalni a mondanivalónkat?
   Tegyük fel, hogy az én egyik történetem témája az, hogy „szerették egymást, míg meg nem haltak”. Vajon megszívtam? A közönség egyik fele azért kövezhet meg, mert meghaltak. Ez nem szokás. Ma szinte minden szerelmi történet arról szól, hogy a szerelem = birtokolni. Megkötözni! Ki kell szolgálni azt a hitet, hogy a szerelem csak akkor érdekes és konfliktusveszélyes, amíg tart a megszerzés. :) A közönség másik fele pedig azért kövezne meg, amiért a szereplők szeretik egymást. A romantikus szál ciki, na. Meg az, hogy sírig tart? Olyan nincs is ma már.

Észrevettük már, hogy a „csajos” jelző egy könyvnél egyre pejoratívabb megbélyegzés? Leminősítést jelent.

Még olyan könyvkritikát is olvastam, amelyikben a kritikus nagyra méltatja egy férfi író könyvét, aztán hozzáteszi, milyen kár, hogy belekerült a szerelmi szál, mint valami YA-ba. Upsz, ettől a könyv veszített az értékéből. 
   Egy női témás könyv valahogy kevesebb értékűnek van nézve, a megvalósítása nem is számít. Olyan, mintha egy rózsaszín szemüveg sokkal kevesebb áron lenne árulva, mint egy kék. Az lenne a haladás, ha a rózsaszínt is befestenék kékre, hogy felárazhassuk, vagy az, ha kimondanánk, hogy márpedig a rózsaszín is pont egy olyan létező szín, mint a kék? Igen, ez is feminizmus haladás, nem csak az, ha mindent kékre festünk, és nem csak akkor erősek a nők, ha hadvezérek. Az lenne elvileg a feminizmus, ha egyformán értékeseknek érezhetnék magukat, bármilyen színűre festik a szobájukat és bármiről írnak.

Miért lenne kevesebb értékű egy női témás könyv, mint egy férfi témás? A női témák (ha már a zsánerirodalom ennyire elkülöníti) nem fontosak? Kinek nem? Miért nem? És miért kellene egy nő férfias témáról írjon ahhoz, hogy úgy érezze, ő valami komolyat és fontosat, tehát jót írt? Vagy miért kellene kisminkelje, esetleg másnak hazudja gyerekét? És miért van az, hogy miután elhangzik, hogy romantikus szál van egy regényben, az ember (férfi és női változata) mostanában úgy érzi, hogy gyorsan hozzá kell tennie: „igen, de…”
A téma minősít egy történetet?
Több lennék íróként, ha inkább csak a zombinövények témája feszítene belülről?

A "pom-pom lányoknak" és a "kis csendeseknek" is fel kellene hatalmazniuk végre az embereket arra, hogy ne kedveljék őket. Írjanak szerelmesekről, zombinövényekről, esetleg szerelmes zombinövényekről, vagy amiről csak akarnak, úgy, ahogyan csak ők tudnak. Vissza kellene adniuk mások szabadságát, hogy mindenben úgy ítélkezzenek, ahogyan a saját perspektívájuk követeli tőlük.
    Meg kellene érteniük, hogy az embereknek a témákhoz és mondanivalóhoz való viszonyulásukban joguk van arra, hogy a saját igazságaikat tapasztalják meg, és ilyen módon megéljék önmagukat. Nem tartoznak lájkkal egyetlen "színnek" sem. Ahogyan a női írók nem tartoznak senkinek azzal, hogy az elfogadásért cserébe sminkeljék a témáikat, vagy hogy szolgálják mások értékrendszerét. Önmaguknak tartoznak azzal, hogy ők is a saját perspektívájukból írnak.
    Meg kellene érteniük, hogy nem kell küzdeniük a témáik és szempontjaik értékességéért, elismeréséért, bármik is azok... ahogyan az önbecsülésért sem. Csak azért kell harcolni, ami nincs - ami van, abban simán hinni kell.

Nemcsak az a szabadságunk, ha merünk írni kényes kérdésekről, amikről senki, vagy ha merünk írni női nézőpontból a világmegváltásról, történelemről, tudományos kérdésekről, társadalmi problémákról. Az is a szabadságunk, ha merünk írni bármiről, ami nekünk fontos, és úgy, ahogyan mi hiszünk benne.



4 megjegyzés:

  1. Nagyon tetszett a bejegyzésed. Néha rajtam is átvillan, mi a helyzet nőkkel és férfiakkal az alkotás vegyes levesében. És tényleg ámulok, hogyha felüti fejét a love, még a leghalványabb formában is, akkor nőiesnek bélyegeződhet a sztori! Mintha érzelmekkel foglalkozni feminin dolog, értelemmel tudománnyal logikával maszkulin dolog lenne. Mondhatni az érzelmek jelenléte hígít a sztorin!
    Miért tartja még magát ez a közhely?

    Érdekes az is, hogy adott emberi tulajdonságok másképp ítéltetnek, attól függően, hogy férfi vagy nő produkálja-e. Kiállsz magadért? Ha férfi vagy, akkor az magabiztosságodnak a jele, és hogy nem hagyod magad. Ha nő, akkor minek hisztizel, biztos megjött, vagy nem fektettek meg eléggé. Tudod mit akarsz? Férfiként az ambíció pozitív tulajdonság, nőnél törtető, a birtokában már nem lehet nőies nő. Kislányok kapják jobbról-balról: ne feleselj, viselkedj jól (engedelmesen), kisfiúk rosszalkodására felmentő mosoly érkezik, ilyenek ezek a fiúk kommenttel, és ha sírnak, mert megütötték magukat, kisfiúk ilyen nem csinálnak, de lányoknak már szabad!
    Sok itt a réteg, és folyamatosan rakódik. Tévedés, hogy az újabb generációk ezen változtatnak, felülemelkednek. Eljutunk genderföldre, és ezt vagy magasztalják, vagy átkozzák.

    Mi számít nőies témának, és mi férfiasnak? Hogyan döntik el, hogyan alakul ki? Mesterségesen kreált kategóriának érzem. Így szokták meg, így alakították, és már nem kérdőjelezik meg a hátterét. Elég ha újságos standon megállok, rögtön látni a magazinok stílusából, alcímeiből, kiknek is szánják!

    Sírig tartó szerelem margójára: vajon ha valaki átesik a klinikai halálon, akkor "felszabadul" az ígérete alól? Végül is meghalt már egyszer...

    VálaszTörlés
  2. Hát ha valaki "fel kell szabaduljon", akkor nem mindegy, hogy megtartotta-e az ígéretét? :))) De amúgy milyen jó novellaötlet, hm... :)

    Emlékszem, amikor klasszikusokat olvastam, fel sem merült bennem ez a gender szerinti szigorú kategorizálás. Nincs is baj vele, mert más-más nézőpontokat, ízeket keresünk esetleg, de amikor a "lányregény" vagy a "csajos" kezd irodalmi leminősítést jelenteni és két eltérő zsánert hasonlítunk össze... akkor talán a saját világlátásunkat akarjuk ráhúzni az összes könyvespolcra, mindenkiére.

    VálaszTörlés
  3. mit szólsz ezekhez a filmekhez? : 1.rész
    https://youtu.be/7rRHg6AvclQ

    2.rész
    https://youtu.be/e6Z0yvtee04

    3.rész
    https://youtu.be/LTKqOPHOoS0

    VálaszTörlés
  4. Ízlésrendőrség, köszönöm a videót. :) Érdekes volt látni a különböző hátterű nők viszonyát a tükreikkel, és még érdekesebb volt a harmadik rész. Talán időnként minden nőnek be kellene kicsit öltöznie férfinak, férfias dolgokat művelnie csak, férfiként gondolkodnia, helytállnia, ÉS (!) időnként minden férfinak fel kellene öltenie nőies cuccokat, sminket, szerepeket, megnyilvánulásokat. Mert ugye társadalmi szerepeken túl, egymás mélyebb megértésén túl, de még az animákon és animusokon is túl, valahol mindenikünk hordozza magában a másikat is, vagy valamennyit belőle mindenképp, és önmagunkhoz is közelebb kerülünk, ha a másik oldalunkról fakadó tulajdonságokat is el merjük fogadni. :)

    VálaszTörlés

20160614

A női témák értéke és a szerethetőség keresése


A tegnap olvastam és meghallgattam Chimamanda Ngozi Adichie nigériai írónő beszédét, amelyben arról beszél fiatal női íróknak, hogy felejtsék el a szerethetőséget. Lányokként kiskorunktól fogva azt tanítják meg nekünk, hogyan legyünk szeretetreméltóak. Ezt aztán magunkkal visszük egészen idősebb korba, és Chimamanda szerint ez azért gond, mert ha íróként szerethetőségre törekszünk, akkor nem meséljük a sztorijainkat őszintén.
   Ez keringett a fejemben ma egész nap, már csak azért is, mert nagyon témába vágott sok mindennel, amik gondolkodtattak, úgy kábé pár hónapja.
   
Írtam már két blogbejegyzést is a szerethetőségről meg az olvasóközpontúságról, és egyik bejegyzésemnél egy kommentelő meg is jegyezte, hogy ha ő azért lesz rossz író, mert nem szolgálja ki az olvasói igényeket, akkor ő ezt vállalja. Azóta találkoztam Nietzsche-idézettel is, miszerint egy jó író nem arra törekszik, hogy szeressék, hanem arra, hogy érthető legyen. Mostanra kezdett letisztulni bennem, hogy talán ez lehet egy nagy különbség olvasóbarát és olvasóbarát szerzők között: az egyik úgy olvasóbarát, hogy a történetvezetés szempontjából élvezhetőségre és érthetőségre törekszik, de a témát és az üzenetét illetően megtartja az autonómiáját és egyéniségét, a másik fajta olvasóbarát-szerző pedig nemcsak a történetvezetésben van tekintettel a befogadóra, hanem a témája és a mondanivalója terén is olyanná válik, mint egy szellemíró. Ilyenkor nemcsak a trendekre kell nagyon figyelnie, de arra is, nehogy megsértsen bárkit is – és ezzel máris a politikai korrektségnél tartok, amiről már szintén blogoltam az egyik körblogolás keretében. Egy picit más szemszögből közelítem most meg a témát... :)


Bárhová nézünk, zsebuniverzumos vélemények pattognak ránk, amelyekről a megfogalmazók megvannak győződve, hogy azok nagyon is a saját véleményeik. (mert fogalmunk sincs hogyan formálódott) :) Ráadásul mindenhol mindenki meg akarja mondani, hogyan öltözzünk, hogyan legyünk szépek, mikor mit mondjunk, mit együnk, hogyan szeressünk, és hogyan írjunk. Esetleg akaratlanul azt is, hogy miről írjunk…
    A lányokat kiskorukban megtanítják, hogyan legyenek kedvelhetőek, később az iskola (akár a pom-pom lánycsapat vagyunk épp, akár az iskolai bully áldozatai) szintén azt tanítja meg, hogy milyen fontos mások elismerése és jóváhagyása. A mások icipici szűrőjén fennakadt masszából összetapasztott énképet magunkkal cipeljük az életbe, és továbbra is tükörként kezeljük a világot, lessük a reakcióit minden mozzanatunkra. Visszajelzésekre éhezünk – ezek működtetnek. És cserében ezerszer feladjuk a saját mondanivalónkat. Nem akarunk többé sérülni, elbújunk a definícióval felszentelt teljesítményeink mögé. Olyan profin, hogy akár azt is hihetjük, kemények lettünk, sérthetetlenek. Mennyi manőver, szokás, manipuláció, póz, kedveskedés, szóhasználat, hogy elfogadást és elismerést csikarjunk ki másokból, mennyi mindent teszünk, mondunk, annak a figyelmeztető táblának az árnyékában, hogy „mások mit mondanak”. Keményen dolgozunk azért, hogy lájkoljanak, és hogy végre mi is lájkolhassuk magunkat.
Csak azt felejtjük el, hogy a visszajelzéseknek kevés a valóságértéke…

Elfelejtjük közben, hogy a világot senki sem olyannak éli meg, amilyen az valójában, hanem olyannak, amilyen ő. Mindenikünk csak a múltban szerzett sebeinek az iránytűjével, a társadalomi normáktól és a másoktól kapott tanítások fényében tapasztalhatja meg a másikat. És igen, legtöbbször az olvasnivalóinkat is. Semmilyen történést, élményt sem direktben tapasztalunk meg, szűretlenül, hanem a saját percepciónk foglyaként. A sztereotípiák és közhelyek azért népszerűek, mert keretet szolgáltatnak a már kialakult felfogásunknak, kiszolgálják azokat. A kontextusokból nem kérünk. Ha jönnek, előítéletekkel védekezünk. Talán ezért is népszerűbbek az idézetek, a semmilyen dalszövegek, a sablonszerű történetek.

De vajon íróként ez az egész hogyan hat ránk? Mennyire és miben befolyásolhatja a történetünket az, ha a lájkolhatóságot keressük? Hogyan és miről írnánk akkor, ha soha senki sem olvasná el? Hogyan és miről írnánk, ha csak a gyerekeinknek tennénk? Ha tudnánk, hogy egy hónapunk van még hátra? Vagy ha csak száz év múlva szabadna elolvasni, amit írtunk? És utólag mennyire merjük őszintén vállalni a mondanivalónkat?
   Tegyük fel, hogy az én egyik történetem témája az, hogy „szerették egymást, míg meg nem haltak”. Vajon megszívtam? A közönség egyik fele azért kövezhet meg, mert meghaltak. Ez nem szokás. Ma szinte minden szerelmi történet arról szól, hogy a szerelem = birtokolni. Megkötözni! Ki kell szolgálni azt a hitet, hogy a szerelem csak akkor érdekes és konfliktusveszélyes, amíg tart a megszerzés. :) A közönség másik fele pedig azért kövezne meg, amiért a szereplők szeretik egymást. A romantikus szál ciki, na. Meg az, hogy sírig tart? Olyan nincs is ma már.

Észrevettük már, hogy a „csajos” jelző egy könyvnél egyre pejoratívabb megbélyegzés? Leminősítést jelent.

Még olyan könyvkritikát is olvastam, amelyikben a kritikus nagyra méltatja egy férfi író könyvét, aztán hozzáteszi, milyen kár, hogy belekerült a szerelmi szál, mint valami YA-ba. Upsz, ettől a könyv veszített az értékéből. 
   Egy női témás könyv valahogy kevesebb értékűnek van nézve, a megvalósítása nem is számít. Olyan, mintha egy rózsaszín szemüveg sokkal kevesebb áron lenne árulva, mint egy kék. Az lenne a haladás, ha a rózsaszínt is befestenék kékre, hogy felárazhassuk, vagy az, ha kimondanánk, hogy márpedig a rózsaszín is pont egy olyan létező szín, mint a kék? Igen, ez is feminizmus haladás, nem csak az, ha mindent kékre festünk, és nem csak akkor erősek a nők, ha hadvezérek. Az lenne elvileg a feminizmus, ha egyformán értékeseknek érezhetnék magukat, bármilyen színűre festik a szobájukat és bármiről írnak.

Miért lenne kevesebb értékű egy női témás könyv, mint egy férfi témás? A női témák (ha már a zsánerirodalom ennyire elkülöníti) nem fontosak? Kinek nem? Miért nem? És miért kellene egy nő férfias témáról írjon ahhoz, hogy úgy érezze, ő valami komolyat és fontosat, tehát jót írt? Vagy miért kellene kisminkelje, esetleg másnak hazudja gyerekét? És miért van az, hogy miután elhangzik, hogy romantikus szál van egy regényben, az ember (férfi és női változata) mostanában úgy érzi, hogy gyorsan hozzá kell tennie: „igen, de…”
A téma minősít egy történetet?
Több lennék íróként, ha inkább csak a zombinövények témája feszítene belülről?

A "pom-pom lányoknak" és a "kis csendeseknek" is fel kellene hatalmazniuk végre az embereket arra, hogy ne kedveljék őket. Írjanak szerelmesekről, zombinövényekről, esetleg szerelmes zombinövényekről, vagy amiről csak akarnak, úgy, ahogyan csak ők tudnak. Vissza kellene adniuk mások szabadságát, hogy mindenben úgy ítélkezzenek, ahogyan a saját perspektívájuk követeli tőlük.
    Meg kellene érteniük, hogy az embereknek a témákhoz és mondanivalóhoz való viszonyulásukban joguk van arra, hogy a saját igazságaikat tapasztalják meg, és ilyen módon megéljék önmagukat. Nem tartoznak lájkkal egyetlen "színnek" sem. Ahogyan a női írók nem tartoznak senkinek azzal, hogy az elfogadásért cserébe sminkeljék a témáikat, vagy hogy szolgálják mások értékrendszerét. Önmaguknak tartoznak azzal, hogy ők is a saját perspektívájukból írnak.
    Meg kellene érteniük, hogy nem kell küzdeniük a témáik és szempontjaik értékességéért, elismeréséért, bármik is azok... ahogyan az önbecsülésért sem. Csak azért kell harcolni, ami nincs - ami van, abban simán hinni kell.

Nemcsak az a szabadságunk, ha merünk írni kényes kérdésekről, amikről senki, vagy ha merünk írni női nézőpontból a világmegváltásról, történelemről, tudományos kérdésekről, társadalmi problémákról. Az is a szabadságunk, ha merünk írni bármiről, ami nekünk fontos, és úgy, ahogyan mi hiszünk benne.



4 megjegyzés:

  1. Nagyon tetszett a bejegyzésed. Néha rajtam is átvillan, mi a helyzet nőkkel és férfiakkal az alkotás vegyes levesében. És tényleg ámulok, hogyha felüti fejét a love, még a leghalványabb formában is, akkor nőiesnek bélyegeződhet a sztori! Mintha érzelmekkel foglalkozni feminin dolog, értelemmel tudománnyal logikával maszkulin dolog lenne. Mondhatni az érzelmek jelenléte hígít a sztorin!
    Miért tartja még magát ez a közhely?

    Érdekes az is, hogy adott emberi tulajdonságok másképp ítéltetnek, attól függően, hogy férfi vagy nő produkálja-e. Kiállsz magadért? Ha férfi vagy, akkor az magabiztosságodnak a jele, és hogy nem hagyod magad. Ha nő, akkor minek hisztizel, biztos megjött, vagy nem fektettek meg eléggé. Tudod mit akarsz? Férfiként az ambíció pozitív tulajdonság, nőnél törtető, a birtokában már nem lehet nőies nő. Kislányok kapják jobbról-balról: ne feleselj, viselkedj jól (engedelmesen), kisfiúk rosszalkodására felmentő mosoly érkezik, ilyenek ezek a fiúk kommenttel, és ha sírnak, mert megütötték magukat, kisfiúk ilyen nem csinálnak, de lányoknak már szabad!
    Sok itt a réteg, és folyamatosan rakódik. Tévedés, hogy az újabb generációk ezen változtatnak, felülemelkednek. Eljutunk genderföldre, és ezt vagy magasztalják, vagy átkozzák.

    Mi számít nőies témának, és mi férfiasnak? Hogyan döntik el, hogyan alakul ki? Mesterségesen kreált kategóriának érzem. Így szokták meg, így alakították, és már nem kérdőjelezik meg a hátterét. Elég ha újságos standon megállok, rögtön látni a magazinok stílusából, alcímeiből, kiknek is szánják!

    Sírig tartó szerelem margójára: vajon ha valaki átesik a klinikai halálon, akkor "felszabadul" az ígérete alól? Végül is meghalt már egyszer...

    VálaszTörlés
  2. Hát ha valaki "fel kell szabaduljon", akkor nem mindegy, hogy megtartotta-e az ígéretét? :))) De amúgy milyen jó novellaötlet, hm... :)

    Emlékszem, amikor klasszikusokat olvastam, fel sem merült bennem ez a gender szerinti szigorú kategorizálás. Nincs is baj vele, mert más-más nézőpontokat, ízeket keresünk esetleg, de amikor a "lányregény" vagy a "csajos" kezd irodalmi leminősítést jelenteni és két eltérő zsánert hasonlítunk össze... akkor talán a saját világlátásunkat akarjuk ráhúzni az összes könyvespolcra, mindenkiére.

    VálaszTörlés
  3. mit szólsz ezekhez a filmekhez? : 1.rész
    https://youtu.be/7rRHg6AvclQ

    2.rész
    https://youtu.be/e6Z0yvtee04

    3.rész
    https://youtu.be/LTKqOPHOoS0

    VálaszTörlés
  4. Ízlésrendőrség, köszönöm a videót. :) Érdekes volt látni a különböző hátterű nők viszonyát a tükreikkel, és még érdekesebb volt a harmadik rész. Talán időnként minden nőnek be kellene kicsit öltöznie férfinak, férfias dolgokat művelnie csak, férfiként gondolkodnia, helytállnia, ÉS (!) időnként minden férfinak fel kellene öltenie nőies cuccokat, sminket, szerepeket, megnyilvánulásokat. Mert ugye társadalmi szerepeken túl, egymás mélyebb megértésén túl, de még az animákon és animusokon is túl, valahol mindenikünk hordozza magában a másikat is, vagy valamennyit belőle mindenképp, és önmagunkhoz is közelebb kerülünk, ha a másik oldalunkról fakadó tulajdonságokat is el merjük fogadni. :)

    VálaszTörlés