Tartsd nyitva a csatornát

Agnes de Mille amerikai táncos és koreográfus volt az 1940-es években, aki rengeteg Broadway-darabot állított színpadra. A reflektorfény közelében született, apja és nagybátyja hollywoodi rendezők voltak. Színésznőnek készült, de „csúnyasága” miatt eltanácsolták, ezt követően fordult teljesen a tánc felé. Csakhogy itt is megkapta azt, hogy bár megvan a kellő hajlékonysága, mégsem egy született balettalkat. El is fordult a klasszikus balettól, és apja mellett filmbéli táncjeleneteket rendezett, amiket aztán jól kivágtak a filmek végső változatából. Agnes elment Londonba tanulni Dame Marie Ramberthoz, és itt már igazi tehetségként tudott kibontakozni.
   Amikor 1934-ben létrehozta a Három szűz és egy ördög darabot, úgy érezte, óriásit alkotott. A közönség viszont nem jutalmazta elismeréssel. 1942-ben a Rodeóval szintén így járt: úgy érezte, valami rendkívülit alkotott, ám az elismerés elmaradt. Egy évvel később az Oklahoma! című musical koreográfiáját alkotta meg, de ezzel már nem volt elégedett. Úgy érezte, korábbi munkáihoz képest túl középszerű. Csakhogy az Oklahoma! óriási sikert aratott, rengeteg előadást ért meg világszerte, filmre vitték, és a film is sikert aratott.

    Ekkor Agnes de Mille teljesen összezavarodott. Nem értette, hogyan lehetséges, hogy a közönség a korábbi nívós előadásait nem díjazta, de hirtelen felkapott egy olyant, amit ő szakmailag nem tartott kiválónak. Kezdte megkérdőjelezni saját értékrendjét, és ekkor beszélt Martha Grahammel, aki a modern tánc szülőanyja.
Martha Graham ezt mondta neki:

„Létezik egy életerő, egy energia, egy elevenség, ami az emberen átszűrődve cselekvéssé változik és kifejeződésre jut, és mivel mindenkiből csak egy van az összes időben, ez a kifejezés egyedi. Ha gátolod, más eszközön keresztül ez sosem fog létrejönni, és elvész. A világ soha nem kapja meg. 

Nem a te dolgod megállapítani, hogy mennyire jó vagy mennyire értékes, és az sem a te dolgod, hogy mások kifejeződéséhez képest milyen. A te dolgod az, hogy megőrizd a sajátodénak, tisztán és közvetlenül; tartsd nyitva a csatornát. Ehhez mégcsak nem is kell hinned magadban vagy a munkádban, csak nyitva kell tartanod és tudatosan a vágy felé fordulnod, amelyik késztet téged.
Egyetlen művész sem elégedett. Nincs elégedettsége bármikor bármilyen is legyen. Csak az eszelős, isteni elégedetlenség van, egy áldott nyugtalanság, ami miatt előre menetelünk, és ami sokkal élőbbé tesz másoknál.” (Martha: The Life and Work of Martha Graham by Agnes de Mille)

Azt hiszem, Martha Graham szavai nagyon sokakat bátorítottak már azóta, bármilyen területen is alkossanak. Nem számít, hogy az alkotói utunkon, vagy egy alkotás folyamatában éppen hol tartunk, ugyanúgy elbátortalanodhatunk időnként és megkérdőjelezhetjük az egészet. Legyünk sikeresek – bármit is jelentsen ez – vagy sikertelenek, mindegy, ettől a bennünk lévő Alkotó gátjai, téveszméi, lelki érettsége, kifelé való figyeléseiből fakadó félelmei és bizonytalanságai nem változnak. Bárhol tartunk az úton, az Alkotó bennünk ugyanúgy megtántorodhat és elhatározhatja, inkább hazamegy. Következőkor hallgat, behúzza a függönyt, vagy nem dönti el tudatosan, csak újra és újra alkotás helyett inkább felássa az utcában mindenki kertjét, vagy lenéz valamelyik sorozatból "csak még egy évadot", stb.… És akár még meg is magyarázhatja magának: „hallgatni arany” :)

  Valóban: hallgatni biztonságos. A saját kis kuckónkban jó táncolni, mert nem számít, hogy van-e visszhangja annak, amit csinálsz, és olyan könnyű hinni a saját hangodban… De az alkotói csendünknek van magasabb szintű megmagyarázása is, például amikor szerénységbe pólyálod a hallgatást. Ha szakmai pólyára vágynál, akkor ott az alkotói válság. Már nem elég szakmai? Hát akkor ott van az, hogy ami benned fura egyedi cenzúrázod, és inkább belesimulsz valami normálisabb táncba, vagy rázod valami olyanra, ami épp trendi.

"...and when you get the chance to sit it out or dance, I hope you dance"

Figyelj, töltheted azzal az idődet, hogy lesed, mások vajon meglátják-e az értéket az alkotásodban. De töltheted azzal is az idődet, hogy más alkotókhoz hasonlítgatod magad, és megpróbálod elhelyezni magadat valahol. Aztán töltheted azzal az időt, hogy gondolkodsz és bölcselkedsz azon a végtelenségig, hogy vajon egy darab mitől működik és miért nem – ahelyett, hogy hagynád ezt a kritikusokra, nyomorú sors jutott nekik, hidd el. VAGY töltheted azzal az idődet, hogy a táncba feledkezel. Úgy, ahogyan a kuckódban tetted. Emlékszel? Tudtad, hogy a gondolkodás az egyik legnagyobb hiba, amit egy táncos elkövethet? Az alkotásnál érezni kell...
   Csak úgy tudod a legjobb verziódat nyújtani, ha bátor vagy hallatni a hangodat, ha eltáncolod a "Rodeót" is. Ha szükséges, küzdj azért, hogy a csatornád nyitva maradjon, mert sokkal fontosabb a kifejeződésed életben tartása, a létezésed megélése és átnyújtása, mint az, hogy hány visszhangot lehet összeszámolni.

Ne csak a kuckódban szeresd magadat, higgy benne a színpadon is. Ne hagyd cserben, ne áruld őt el. És még megtörténhet, hogy a világnak is a kuckóját széttáncoló, megállíthatatlan énedre van szükségre. Igen, arra az őrültre.