évbúcsúztató

 

    Az év utolsó bejegyzésében szeretnék olyasmiket megemlíteni, amikkel idén találkoztam, de nem írtam róluk egy ajánló sort sem, pedig szerintem abszolút megérdemlik az emlegetést és a figyelmet ebben a nagy információs kavalkádban. 

"Isten soha nem került volna be a Beatlesbe."

   Idén kedvenc íróm Jón Kalman Stefánsson, izlandi költő, író volt. Ő az, akinél elfogynak a szavaim, és fogyasztóból átváltok  befogadóvá. Ugyanúgy, ahogyan sosem értettem ahhoz sem, hogy zenét jellemezzek vagy értékeljek. Ha semmiről írna, akkor is élvezném olvasni, és akkor is ízlelgetném a sorait, és jókat mosolyognék elalvás előtt a finom igazságokon, amiket ő a világba képes lírai szépséggel finoman visszaszivárogtatni.

   

 

 

A kedvenc könyvem Navalnij Hazafija volt, és itt írtam róla. 

Kedvenc filmem a Sinners volt, és hát ennyiből áll a… lista, annyira nem találok már jó filmeket. (se jó sorozatokat, és nem is erőltetem a legfelkapottabbakat sem egy-két rész után, túl drága az időm hozzá. Utoljára 1883-at élveztem. Ez a címe, nem az év, amikor néztem, :)) de.. azért lehetne, tudom is én.) Hiába kiáltják ki a legnagyobb múúvikat, osztogatják dobpergéssel a díjakat, röpködnek a 3d-szemcsik és vízpermetek, netflix-bérletek, mert számomra híg f... legfeljebb némi látványosságot nyújtanak vagy aktuális témákba illeszkednek, történetileg semmit sem adnak. Na de itt van idénről ez a minden értelemben zseniális Sinners! És visszaadta a történetalkotásba és kreativitásba vetett hitemet.

 

És akkor a címkéim idénről - nem feltétlenül ebben a sorrendben -, amik körül tánclépéseket próbálgattam, ugorj ahhoz, amelyik téged is érdekelt idén: ...internet, AI, egészség, pénz, kreativitás, személyiségfejlődés... Ugye?

  Internetezőként idén is sokat töprengtem azon, hogy telefonfüggő vagyok, és ezen aligha segít az a tény, hogy de hát mindenki az, nem ez most a „normális”?  Egyre reálisabban érzékelem, hogy ez milyen rosszul hat arra, hogy kreatív tevékenységekbe táncoltassam át az agyam. Mintha csak ehhez bizonyos képességeket kezdenék elveszíteni, és maradna helyettük a rengeteg felesleges információval való telítődés, a kimerültség, és a facebook-használat és okos véleményvezérek elolvasásai után annak a borzalma, hogy a világ egy rettenetes, szörnyű hely. Igen, az, de nem az életem, hey! Ezen a ponton már nem is kérdés, hogy mennyire és miben segíti vagy rombolja a mentális egészséget, vagy hogy hányszor az önmagamhoz való mélyebb kapcsolódást kukázom. Azt is megfigyeltem idén, hogy az algoritmusok nemcsak hogy nem ismernek és lenéznek, alig van közük hozzám,  de össze is esküdtek, hogy kicsinálnak, és egyre durvábban indítják hadjárataikat, bármilyen békésen érkezem. 

Szintén fontos témám volt idén az egészségmegőrzés és egészséges életmód, mert magánéleti és munkahelyi témaként is beült a vezető ülésre. Nem az a pár fehér hajszál na… de azért sokkal okosabb is lehetnék, hogyan kell működtetni az embert s az emberit. Naná, hogy ehhez rengeteget használtam az AI-t... és akkor AI.

  Harari Nexus című könyvében igencsak szerettem azt a történészi megközelítést, amivel az új információs forradalomhoz nyúl, ahogyan megmutatja nekünk, hogy a történelem során az információ felhasználása hogyan torzult, miért, és hogyan szolgált ki hatalmakat, egyházat, különböző korokat. (Ja, a boszorkányüldözés nagysága rendesen szíven ütött) Aztán rá jellemző módon felhívja a figyelmet az AI felhasználásának veszélyeire, de számomra ennél is többet nyújtottak Tristan Harris meglátásai. (talán ezért is nem kaptam én a szívemhez, amikor azt láttuk, hogy az AI által fordított könyvet adott ki egy kiadó. Nem is értem, miért nem értjük végre, hogy mi történik, milyen útra léptünk?) 

A kreativitás és az AI kapcsán már januárban elsírtam magam David Lynch halálakor. Itt írtam erről. Ezen túl már csak abban szolgálatos ez a téma, hogy ráfogjam az írói válságot... nekem arra a legjobb. :))

 
Írásban is foglalkoztattak ezek a témák, van idénről legalább fél tucat novellaötletem kidolgozás alatt, van, ami már félig megírt. Van, amit túl weirdnek érzek még. Lehet, hogy mégis vissza akarna térni belém a „játszanék”-fajta kreativitás? És ha így lenne,  akkor ez gyógyulási jel? Ahogyan az is jele lehet ennek, hogy telítődtem az önsegítő és pszichológiakönyvek megszállott olvasásával? Tavaly még csak azt éreztem, hogy a legtöbb témában újat már nem kapok, és már elégszer is megkaptam, hogy újabb odavágáskor kevesebb ideig tartson a fájdalom, de idén már oda is eljutottam, hogy... csak simán élni akarok, könnyedén hordozva a lelkem, és megtapasztalni az öröm képességét újból. Egyszerűnek lenni. Mert akkor talán egyszerűvé válik megint az öröm is. Eléggé molekulákra szedtem szét az elmúlt öt évben a múltam, a depresszióm, a sérüléseim és a tévedéseim, az egom, a mindsetem és bár ez a fajta tudatosítás és racionalizálás sokat segített,  hiszen a teljes lemerülés és persze a szerető segítség nélkül aligha juthattam volna át a túlsó partra… de azt is fel kell ismernünk szerintem, hogy mikor kell simán átölelni az egész csomagot elfogadással, mikor kell a racionalis elemzést és tudatosítást abbahagyni, ritmust váltani, és könnyed léptekkel vinni tovább az élet táncát.

   És végül a pénz… yes. Mert vajon mit kezdünk a válságainkkal jövő évben? Jó, tudom, a morális válság, politikai és polarizálódási válság, de még inkább a butulási válság a legnagyobb baj, de azért a gazdasági se piskótából van. Megoldja majd nekünk ezt is az AI? Vagy addig is, amíg a világ élhetőbb hely lesz és kedvesebb hozzánk, mi mit tehetünk magunkért ott ahol épp vagyunk? Idei utolsó olvasmányomként tudom ajánlani Morgan Housel A pénz pszichológiája című könyvet. Nagyon sok hasznosítható, átértékelős, elgondolkodtató dolgot felhoz a pénzhez való viszonyulásunkról (viselkedés), a vagyon vs. gazdagság, a függetlenség,  a racionális logika vs. ésszerűség, az idő faktora, stb. Engem emlékeztetett arra is, hogy mennyi mindenről nem tehetünk, miközben mennyi mindenről igen, és mennyire fontos, hogy tudjuk-e a kettő közötti különbséget... és persze, hogy melyikkel töltünk több időt. 
    A világ pénzügyi helyzetéről nem tehetünk, talán arról sem, hogy épp csak a túlélés szintjén sikerül mindig megmaradnunk, az irányítás nem a mi kezünkben van, hiszen a történelem kiszámíthatatlan a váratlan eseményeivel, de a megtakarítás és a kitartás még mindig a mi kezünkben van, ahogyan a pénzzel való kapcsolatunkban az egoval való leszámolás is.

   Számomra az egyik legelgondolkodtatóbb téma a könyvben a szerencse kérdése volt. Felvázolta, hogy még a legsikeresebb befektetők karrierjénél is nem feltétlenül a helyes döntések alakították a sorsukat, hanem a szerencse - no, nem a szerencsejáték-fajta, hanem az, amit „szárnyeseménynek” nevezhetünk.

  Azon gondolkodom tehát most így év végén, hogy mi mai emberek milyen könnyen képletekben, törvényszerűségekben gondolkodunk. Szeretjük azt hinni, hogy amikor sikerül valami, akkor csupán azért van, mert ügyesek vagyunk, vagy mert sokat dolgoztunk. A privilegizáltságot mindig kihagyjuk a képleteinkből és a posztolásainkból. 
    És amikor a befektetett munka nem térül meg? ja, a külső körülmények... 

   Hisszük, hogy ha szeretnek, szeretnivalóak vagyunk, ha meg nem, hát nem. Ha népszerűek vagyunk, valamit jól csinálunk. Hisszük, hogy ha mi rendesek vagyunk, velünk is korrektek lesznek; ha befektetünk, megtérül; ha megtaláljuk az igazit, működni fog a kapcsolat, ha nem működik, nyilván nem az igazink; ha eleget fohászkodunk, a mennybe jutunk, a hitetlen pedig elnyeri méltó büntetését, a gonosz meg is rohad, főleg, ha velünk volt az. Ha dolgozunk, lesz pénzünk. És csak kell lennie annak a politikusnak, papinak, aki majd jól megváltoztatja nekünk az országot. Ha lebetegedünk, biztos a mi hibánk, ha meg nem, akkor helyesen számoltuk a húszezer lépést és a napi kalóriát.  Ha meg támadás éri ezt a fajta gondolkodásunkat, összeomlik a világképünk és belebetegedik a lelkünk. Annyira nincs semmi a szerencsére, a véletlenekre vagy balsorsra bízva, hogy akár az előző életünkig is képesek vagyunk visszamenni magyarázatot keresve, biztos, ott valamit rosszul csináltunk. Pedig lehet, hogy a sima alázat minden kérdésünkre elégséges válasz lenne.

  Régen amikor még ott voltak a szeszélyes istenek, bizony beleszóltak.  Az ember ki volt szolgáltatva a kedvüknek, igyekezett is áldozattal lefizetni őt. A mai embernek nincs kegyelem, önmaga kezdete és vége. Csoda, hogy beképzelt? És közben szorong? Csoda  az is, ha irányításmániás lesz? Vagy ha igazolást keres integetve az „útszélen” vagy egy csoport csöcsén identitást? Borzalmas elviselni a kiszámíthatatlanságot és a bizonytalanságot. Hogyan is fogadhatnánk el, hogy az izmosító edzőterembe járást és a személyiségfejlődést, meg egy rakás mindent annak a rajtunk kívülálló dolognak köszönhetünk már eleve, hogy mondjuk nem Nyikisztánba születtünk, ahol most épp a parton a szemetet válogatnánk? 

   Ha idáig jutottál az olvasásban, köszönöm, hogy velem tartottál. Megtisztelő ebben a nagy zajban, és remélem, megérte, találtál magadnak hasznosítható dolgot. Kívánok magunknak sok jó szerencsét, és hogy a következő évünk történetében a főszerepet a béke kapja, meg hogy bármilyen nótát is tekerjen fel körülöttünk a világ zaja, merjünk továbbra is szeretni is, alkotni is, teljes szívből.