A poszttöredezés kora

 

Ez a bejegyzés egy korábbi, 2024 végén írt vallomásom folytatásaként jön létre, ami itt olvasható: Az AI, az író és a kő, ugyanis arra vagyok kíváncsi, milyen irányba mozdult a gondolkodásam a témában – évek múlva visszanézni milyen jó móka lesz.

Akárhányszor azon kapom az AI-t, hogy bugyután próbál a kedvemben járni és aszerint válogatja az információit, hogy korábban mit beszélgettünk, mit hogyan korrigáltam akkor, és szerinte mit szeretnék most hallani, mosolyognom kell. Eszembe jut, hogyan volt számomra még 2018-ban a Töredezés írásakor az a legérdekesebb, hogy az AI-nyomozó, Proul, személyre szabja a nyomozást befolyásolva a nyomozótársa döntéseit, és hát érdekes szempontok szerint rendszerezi és keveri az információkat és az összefüggéseket.

Image by Fabio, Pixabay

Tavaly sikerült meggyőznöm az AI-t, hogy a Mr. Bojangles dalt csakis egy valaki ihlethette. Ezt írta a "beszélgetésünk" elején: „Robinson 1949-ben meghalt, közel 20 évvel azelőtt, hogy Jerry Jeff Walker megírta volna a "Mr. Bojangles" című dalt. Ez kizárja annak lehetőségét, hogy Walker a börtönben találkozott volna vele. Bár a név hasonlósága megtévesztő lehet, a dalban szereplő "Mr. Bojangles" és Bill Robinson két különböző személy. A dal egy ismeretlen utcai előadóról szól, aki saját életének küzdelmeiről és örömeiről mesél, míg Bill Robinson egy valós, híres táncos volt, akinek élete és munkássága a táncművészetet és a szórakoztatóipart gazdagította.” És ezt írta a "beszélgetésünk" végén: „A Bojangles név egy kulturális ikon lett, amely összeköti Bill Robinson táncos életét a Mr. Bojangles című dal érzelmi mélységével. Bármi is volt az eredeti szándék, Robinson híressé tette ezt a nevet, és pozitív jelentést adott neki karizmájával és tehetségével.”

Nos, nem tudom, hogy ő szabta-e magát személyemre vagy én őt, vagy ő engem, de mégiscsak információkról volt szó.

 

Miben hittem és miben hiszek ma?

Amikor a Töredezést írtam, hittem abban, hogy az AI nemcsak elveszi a munkahelyeket majd, de az önismeretünket is, vagy egyáltalán a gondolkodási és döntési képességünket és belepiszkál az identitásainkba, sőt, a kollektív emlékeinkbe, hiszen az információnak és az infokráciának előbb-utóbb ezen a ponton már alárendelődik az, hogy kik voltunk, vagyunk, és kivé válhatunk.

Aztán tényleg eljött a farkas, és mire a regény a pandémia végén megjelenhetett, ezért is (és még több más okból) bedobtam az alkotói törülközőt. Inkább csak naplót írtam, és legjobb perceimben ötleteltem mindazt, aminek éjjel a tudatalattiból sikerült feltörnie. Nem igazán értettem, mi miért sérült vagy tört el bennem, hogyan menekülök a fantáziám elől és hogyan teszem ezt is a takarító "illúziótlanításom" részévé, csak azt, hogy nem tudok többé írni, akárhányszor leülök, lefagyok, és megmerevedek, mint a befalazott Kőműves Kelemenné.

Azt még mindig megtehettem, hogy kukoricát pattogtassak megmosolyogva a főműsort, hogyan hadakoznak sokan az ellen, hogy az AI gyártson történeteket, és hogyan kezdik mondogatni, hogy a nagyon egyedi történetek mennyire fontosak. Na persze... Mintha nem tudnánk, hogy azokat sosem lehetett eladni, és a tucattörténetek írásának tanítása  folyt a Nílustól Hollywoodig a papszékről. Mintha nem tudnánk, hogy a kiadók kénytelenek az egyedibb történetek alkotóit lapátra tenni, akár folytatásokat elkaszálni, és nemcsak hogy le nem fordítják, mégcsak nem is hallunk az igazán "egyedi" és fura történetek megjelenéséről. Azokat nem lehet eladni. Áttér-e hát az emberiség az "egyedibb" történetek olvasására hirtelen? Ez az izmunk már elcsökevényesedett. Inkább a kiadók fognak áttérni arra, hogy a kommersz történeteket ezután akár az AI is írhatja. Az eladhatóság, mint szempont, sosem fog megváltozni, ahogyan a kialakított fogyasztási kultúránk és ízlésünk sem fog most hirtelen átalakulni.

 

2026-ban még mindig hiszem, hogy az AI rengeteget fog fejlődni és igen, le fogja cserélni az írókat, grafikusokat, fordítókat, kommersz énekeseket, a cikkírókat, tartalomgyártókat és influenszereket, talán még a moziszínészeket is. Majd a foglalkozások többségét...

...mindaddig csak, amíg az energiaforrások és a világ vízkrízise megengedi. 

Az lehet, hogy az AI nem egy Mr. Bojangles, inkább egy uroborosz, amelyik végül önmagát falja fel, és a saját alkotásait fogja feldolgozni és visszaokádni ránk, hiszen az interneten már most nagymértékben sokkal több az AI-termék és "forrás", mint ami nem az. Ugyan mi újból fog tudni nekünk generálni egy idő után? De ettől még köszönni szépen eladható marad, hiszen egy olyan butuló korban élünk, amiben a pixelekbe belemerevedett, kolonizált figyelmünk elkényelmesedik, a felszínes és sekélyes elég jó kaja a tompuló elmének. Egy önmaga elől menekülő léleknek gyorsan kell a mainstream szórakoztatás pirulája, nem fog hirtelen olyan szépirodalmat olvasni, amihez le kell lassulni, tükörbe nézni, és amihez az AI soha nem fog érteni, mert soha nem lesz halvány fingja gőze se arról, hogy milyen rejtett értelmezések és finom életérzések bújnak meg a "logikátlan" sorok közt.

 Kapkodunk mindenféle felcímkézhetőségbe és identitásmorzsákba, annyira nem tudjuk, kik vagyunk, és céljaink sincsenek. Ez továbbra is mesterien kiaknázható marad.

 

Bill "Bojangles" Robinson

 

Nem fogom letagadni: engem már tévesztettek meg AI-képekkel. Videóval még nem sikerült (de ha igen, ugye, honnan is tudhatnám) de bármikor bekövetkezhet a valóság elszaródása. Azon is elgondolkodtam, hogy ha nem akarom, hogy amit megírok (lefényképezek, stb) bekerüljön a mesterséges és önkényes újrahasznosítás gépezetébe, akkor még megoszthatom-e bárhol? Meddig maradhat fenn majd ez a blog is? Nem mintha egyedi lenne és szent bármi, amit emberként létrehozunk, vagy ne a közösbe kellene kerülnie, hanem csak sima adatvédelemből.

Szerencsés vagyok, mert van két művészlelkű lányom is, akik számomra profi látással rendelkeznek ezekben (is) a dolgokban, és  velük szoktam a legtöbbet beszélgetni arról, hogy merre tart a világ. Ők tanítanak - jól szórakozva a boomer őseik lassú lemaradottságán - és végtelen türelemmel magyaráznak nemcsak az új generációs szlengenekről, trendekről, mémekről, vagy a különböző szubkultúrák zugairól, az indie művészekről, az underground fejleményekről, de közben hitet is csennek a lelkembe (egyikük rajzol, másik ír) hogy van értelme alkotni. Még olyankor is van értelme, amikor nem mutatod meg senkinek!

Így most 2026-ra már abban is hiszek, hogy lesz egy alternatív világ is velünk. Ha valamit megpróbált tanítani az élet mostanság, hogy csak kétféle dolog van: amit hatalmadban áll alakítani, és amit nem. Na vajon melyikkel érdemes a legtöbbet foglalkozni? :)

Lécci, lécci... hihetnénk hát kicsit azért az emberben is?

Hihetnénk mondjuk az alulról jövő szerveződésekben, a kis közösségek felértékelődésében, és a slow mozgalmakban is. Hihetnénk a  Z-generációs  fiatalokban, akik bátrabbak másképp látni a világot ahhoz képest, mint ahogyan minket tanítottak, és a szemedbe merik mondani, amikor nem mersz látni. Hihetnénk azokban, akik visszatérnek a nyolcvanas, kilencvenes évek zenéjéhez - merthogy az biztosan autentikus -, akik szükségét érzik, hogy két kezükkel valamit létrehozzanak, annyira, hogy mindennap beteszik a batyuba a „kötőtűt”. Akik gyűjtik a bakelitlemezt, a kézzel írt verseket, és egyetlen pillantással képesek megállapítani egy rajzról, hogy eredeti Miyazaki vagy hamis. 

Hihetnénk abban, hogy míg a monopolizálódó piacon a tiktok nemzedéknek a tömegfogyasztást eluralják a gyors tucatalkotások, mellette megerősödik egy másik réteg is. Az, amelyik kedvtelésből alkot. Csak úgy. Szelídítetlenül. És talán valamiféle meg nem alkuvó ősi tűzből? Hihetnénk ma is abban, hogy van értelme alkotni? Esetleg... hogy igazából csak ennek van értelme, ez tessz emberré. Hihetnénk abban is, hogy mindig lesz egy réteg, amelyiknek nem képezheti alku tárgyát a flow. Ugyanúgy, ahogyan a házi befőtt és az a pár darab saját paradicsom is kerestetik, ezeket az alkotásokat is majd lehet cserélgetni egymás közt a "pad alatt"? A legvégén nem azt teszi minőségivé az életedet, hogy hány darabot adtál el a novelládból, hanem hogy a folyamat közben az utat hogyan élted meg.

2026-ban (még vagy már? – majd meglátjuk) hiszem, hogy ha a szívünkre tesszük a kezünk és visszatérünk a gyökerekhez, megtaláljuk az értelmet abban, hogy miért írjunk, kössünk, doboljunk, meséljünk, táncoljunk, gyomláljunk, merjük kitapintani a pulzusunk, érezve, hogy élünk, és néha kicsit talán még szárnyalunk is.

Hihetnénk abban, hogy az algoritmusok rabszolgaságából van kiút, bármilyen világvége vagy világbéke hozza is el a változást. Miután már annyira kiüresedtünk, hogy fáj a kongás, és annyira felteltünk az információmérgezésben szennyel, hogy hányunk, maradnia kell egy keskeny visszaútnak a tökéletlen és egyszerű emberségünkhöz, a csendes csodákhoz, és bármilyen alkotáson keresztül: út egymáshoz.