A poszttöredezés kora

 

Ez a bejegyzés egy korábbi, 2024 végén írt vallomásom folytatásaként jön létre, ami itt olvasható: Az AI, az író és a kő, ugyanis arra vagyok kíváncsi, milyen irányba mozdult a gondolkodásam a témában – évek múlva visszanézni milyen jó buli lesz!

Akárhányszor azon kapom az AI-t, hogy bugyután próbál a kedvemben járni és aszerint válogatja az információit, hogy korábban mit beszélgettünk, mit hogyan korrigáltam akkor, és szerinte mit szeretnék most hallani, mosolyognom kell. Eszembe jut, hogyan volt számomra még 2018-ban a Töredezés írásakor az a legérdekesebb, hogy az AI-nyomozó, Proul, személyre szabja a nyomozást befolyásolva a nyomozótársa döntéseit, és hát érdekes szempontok szerint rendszerezi és keveri az információkat és az összefüggéseket.

Image by Fabio, Pixabay

Tavaly sikerült meggyőznöm az AI-t, hogy a Mr. Bojangles dalt csakis egy valaki ihlethette. Ezt írta a "beszélgetésünk" elején: „Robinson 1949-ben meghalt, közel 20 évvel azelőtt, hogy Jerry Jeff Walker megírta volna a "Mr. Bojangles" című dalt. Ez kizárja annak lehetőségét, hogy Walker a börtönben találkozott volna vele. Bár a név hasonlósága megtévesztő lehet, a dalban szereplő "Mr. Bojangles" és Bill Robinson két különböző személy. A dal egy ismeretlen utcai előadóról szól, aki saját életének küzdelmeiről és örömeiről mesél, míg Bill Robinson egy valós, híres táncos volt, akinek élete és munkássága a táncművészetet és a szórakoztatóipart gazdagította.” És ezt írta a "beszélgetésünk" végén: „A Bojangles név egy kulturális ikon lett, amely összeköti Bill Robinson táncos életét a Mr. Bojangles című dal érzelmi mélységével. Bármi is volt az eredeti szándék, Robinson híressé tette ezt a nevet, és pozitív jelentést adott neki karizmájával és tehetségével.”

Nos, nem tudom, hogy ő szabta-e magát személyemre vagy én őt, vagy ő engem, de mégiscsak információkról volt szó.

 

Miben hittem és miben hiszek ma?

Amikor a Töredezést írtam, hittem abban, hogy az AI nemcsak elveszi a munkahelyeket majd, de az önismeretünket is, vagy egyáltalán a gondolkodási és döntési képességünket és belepiszkál az identitásainkba, sőt, a kollektív emlékeinkbe, hiszen az információnak és az infokráciának előbb-utóbb ezen a ponton már alárendelődik az, hogy kik voltunk, vagyunk és kivé válhatunk.

Aztán tényleg eljött a farkas, és mire a regény a pandémia végén megjelenhetett, ezért is (és még több más okokból) bedobtam az alkotói törülközőt. Inkább csak naplót írtam, és legjobb perceimben ötleteltem mindazt, aminek éjjel a tudatalattiból sikerült rám törnie. Nem igazán értettem, mi miért sérült vagy tört el bennem, hogyan menekülök a fantáziám elől és hogyan teszem ezt is a takarító "illúziótlanításom" részévé, csak azt, hogy nem tudok többé írni, akárhányszor leülök, lefagyok, akár órakra, és olyan merevvé válok, mint a befalazott Kőműves Kelemenné.

Azt még mindig megtehettem, hogy kukoricát pattogtassak és megmosolyogjam a főműsort, hogyan hadakoznak sokan az ellen, hogy az AI gyártson történeteket, és hogyan kezdik mondogatni, hogy a nagyon egyedi történetek mennyire fontosak. Hát persze. Mintha nem tudnánk, hogy azokat sosem lehetett eladni, és a tucattörténetek írásának tanítása ezért is folyt mindig a Nílustól Hollywoodig a papszékről. Mintha nem tudnánk, hogy a kiadók kénytelenek az egyedibb történetek alkotóit lapátra tenni, akár folytatásokat elkaszálni, és nemcsak hogy le nem fordítják, mégcsak nem is hallunk az igazán egyedi és fura történetek megjelenéséről. Azokat nem lehet eladni, veszteség. Áttér-e hát az emberiség az egyedibb történetek olvasására hirtelen? Ez az izmunk már elcsökevényesedett. Inkább a kiadók fognak áttérni arra, hogy az kommersz tucattörténeteket ezután akár AI is írhatja. Az eladhatóság, mint szempont, sosem fog megváltozni, ahogyan a kialakított fogyasztási kultúránk és ízlésünk sem fog most hirtelen átalakulni.

 

2026-ban még mindig hiszem, hogy az AI rengeteget fog fejlődni és igen, le fogja cserélni az írókat, grafikusokat, fordítókat, kommersz énekeseket, a cikkírókat, tartalomgyártókat és influenszereket, talán még a moziszínészeket is. 

Az lehet, hogy az AI nem egy Mr. Bojangles, inkább egy uroborosz, amelyik végül önmagát falja fel, és a saját alkotásait fogja feldolgozni és visszaokádni ránk, hiszen az interneten már most nagymértékben sokkal több az AI-termék és forrásanyag, mint ami nem az. Ugyan mi újból fog tudni nekünk generálni? De ettől még köszönni szépen eladható marad, hiszen egy olyan butuló korban élünk, amiben a pixelekbe belemerevedett, kolonizált figyelmünk elkényelmesedik, a felszínes és sekélyes elég jó kaja a tompuló elmének. Egy önmaga elől menekülő léleknek gyorsan kell a szórakoztatás pirulája, nem fog hirtelen olyan szépirodalmat olvasni és megérteni, amihez le kell lassulni, tükörbe nézni, és amihez az AI soha nem fog érteni, mert soha nem lesz halvány fingja se arról, hogy milyen rejtett értelmezések és finom életérzések bújnak meg a "logikátlan" sorok közt, amiben csupán egy illatot érzünk a szerzővel.

 Kapkodunk mindenféle felcímkézhetőségbe és identitásmorzsákba, annyira nem tudjuk, kik vagyunk, és céljaink sincsenek. Ez mesterien kiaknázható marad.

 

Nem fogom letagadni: engem már csapott be az AI képekkel. Videóval még nem sikerült, de bármikor bekövetkezhet. Ugyanakkor szerencsés vagyok: van egy művészlelkű lányom, aki számomra profi ezekben a dolgokban, és  vele szoktam a legtöbbet beszélgetni arról, hogy merre tart a világ. Ő tanít röhögve és végtelen türelemmel nemcsak az új generációs szlengekre, trendjeire, vagy a különböző szubkultúrák zugairól és indie művészekről, az underground gondolkodásokról, de hitet is csen a lelkembe, hogy van értelme alkotni. Még olyankor is, amikor nem mutatod meg senkinek!

Így mostanra már abban is hiszek, hogy lesz egy alternatív világ is velünk.

Hiszek az emberben is. És egyre jobban hiszek az alulról jövő szerveződésekben, a kis közösségek felértékelődésében, és a slow mozgalmakban is. Hiszek a  Z-generációs sok-sok fiatalban, akik bátrabbak másképp látni a világot ahhoz képest, mint ahogyan minket tanítottak, és a szemedbe merik mondani, amikor nem mersz látni. Hiszek azokban, akik visszatérnek a nyolcvanas, kilencvenes évek zenéjéhez, mert az biztosan hogy igazi, akik szükségét érzik, hogy két kezükkel valamit létrehozzanak, annyira, hogy mindennap beteszik a batyuba a „kötőtűt”. Akik gyűjtik a bakelitlemezt, a kézzel írt verseket, és egyetlen pillantással képesek megállapítani egy rajzról, hogy eredeti Miyazaki vagy hamis. Csak tanulnivalóm van tőlük.

Hiszek abban, hogy míg a monopolizálódó piacon a tiktok nationöknek a tömegfogyasztást eluralják a tucatalkotások, mellette megerősödik egy másik réteg is. Az, amelyik kedvtelésből írja a novellákat. Csak úgy. Szelídítetlenül, nyersen. És valamiféle meg nem alkuvó ősi tűzből. Amelyiknek újraértékelődik maga az alkotás, mint tevékenység, és mint flow. Ugyanúgy, ahogyan a házi befőtt és az a pár darab saját paradicsom is kerestetik, ezeket is majd lehet cserélgetni egymás közt a "pad alatt". 

2026-ban (még vagy már – majd meglátjuk) hiszem, hogy ha a szívünkre szívemre tesszük teszem a kezünk kezem, és visszatérünk visszatérek a gyökerekhez, újratanulunk újratanulok játszani, akkor újra megtaláljuk megtalálom az értelmet abban, hogy miért írjunk, kössünk, doboljunk, meséljünk, táncoljunk, gyomláljunk, hogyan tapintsuk ki a pulzusunk, érezve, hogy élünk, és néha kicsit talán még szárnyalunk is.

Hiszek abban, hogy az algoritmusok rabszolgaságából kell legyen kiút, bármilyen "világvége" vagy "világbéke" hozza is el a változást. Miután már annyira kiüresedtünk, hogy fáj a kongás, és annyira felteltünk az információmérgezésben szennyel, hogy hányunk, kell legyen visszaút az egyszerű emberségünkhöz, a csendes csodákhoz, és bármilyen alkotáson is keresztül: út egymáshoz.