Két
bejegyzésben
is írtam arról, hogy a történetalkotás élvezete önmagában is siker, és
ha az írás végső soron nem szolgál semmi mást, csak élvezetet az
alkotónak, akkor ez teljesen rendben van. Azóta sok
látogató tévedt ide a blogra a „maszturbálás” keresési kulcsszó révén, így elhatároztam,
gyorsan írok picit Casanováról is. :)
A szellemi maszturbálás című bejegyzésem alá egy hozzászóló ezeket a sorokat írta: „Ha
a párhuzamot szorosan vesszük, akkor szerintem a bejegyzés nyolcvan
százalékában a szexet taglalod. :) Attól, hogy nincs épp ott az olvasó, még páros tevékenység
a dolog, hiszen az ő agya az, amiben megvalósul a Te álmodozásod, méghozzá a
közvetítőn, a szavakon keresztül. És ha így nézzük, akkor az írástechnika pontosan
a szerelem művészete, a sokféle vágyak kielégítésének megtanulása.” (Onsai)
Köszönöm a szükséges
kiegészítést, az elmúlt hetekben sok olyan dologgal találkoztam, amelyek tovább
táplálták bennem a gondolatot.
Például azzal is, hogy mi a különbség Casanova és Don Juan között. Mindketten nőfaló csábítók, ám
másképp kezelik a nőket. Don Juan nem tesz mást, csupán megdönti őket.
Egocentrikus és nemtőrödöm kéjenc, akit csak a saját kielégülése érdekel. Gyenge
önértékelésén és önbizalmán úgy segít, hogy felhasználja a nőket a felülkerekedő
győzelem, a sikerérzet érdekében. Csalódást és kisemmizést hagy maga után.
Casanova ezzel
szemben egy szerető. Fontosnak tartja a megismerést, a sajátos
kapcsolatteremtést, csábítási technikáit a nő tulajdonságaihoz és igényeihez
igazítja. Keresi a szépet, tiszteli a nőket és boldoggá tudja tenni őket. Barátságot
hagy maga után.
Tudom, nem mondok
újat azzal, hogy írás közben mennyire fontos az olvasó perspektívája, mégis azt
látom, a gyakorlatban ez néha bonyolult tud lenni.
Minden író regényének
első változata szenvedélyből születik, a jó írónak azonban tudnia kell átírni úgy,
hogy az olvasó szívébe találjon. Odáig rendben, hogy az első papírra vetésnél
esetleg nem az olvasóval a fejemben írok és az alkotói folyamatom öncélú, de a későbbi
átírásoknál, szerkesztéseknél meg kell dolgoznom mások szórakoztatásáért.
Tartozom ezzel az olvasónak, aki időt és pénzt áldoz a könyvemre.
Egy szerző akkor
szereti az olvasóját, amikor fontosnak tartja a saját írói fejlődését. Az
írástechnikai eszközök elsajátítása a szerelem művészetének a megtanulása, de
ez még csak az amatőrség első lépése. Nem több egy szép, de tapasztalatlanul tapogatózó
ismerkedésnél. Az eszközök mit sem érnek, ha nem tanulom meg eredményesen használni
őket. A szerzőnek világa átadásakor írástechnikai döntések sorozatát kell meghoznia.
Ilyenkor kiderülhet, milyen szerető…
Vajon megtörténhet,
hogy Don Juan csupán saját villogása érdekében használja az írástechnikát?
Mondjuk, nem az olvasót akarja boldoggá tenni, hanem a tökéletes művet akarja
létrehozni. Ez szép cél, nem? No és a szelídítetlen ambíció által űzött alkotó,
aki bármit megtesz, csak már végre láthassa a nevét egy könyvön? Lehet, hogy ilyenkor
csak elfogadtatni akarjuk önmagunkat és közben nem érdekel minket a befogadó?
Na jó, esetleg egy kicsit, mindaddig, amíg megtapsol.
Don Juan fél attól,
hogy nem fér bele egyetlen zsánerbe, nem felel meg a szabályoknak, merthogy ő
annyira kreatívan egyedit írt. Casanova ezzel szemben felhasználja a zsáner szabályait,
játszik a határokkal és játéka mást is szórakoztat.
Don Juan hiszi,
hogy szűz koncepcióval kell rendelkeznie, amelyhez hasonlóval még soha senki
sem rukkolt elő. Ha kiderül, hát mégis, akkor tovább ötletel, csakhogy ő még sajátosabbat mutasson fel. Ennek aztán soha nem lehet vége, és belőle lesz az
író, akinek tele van a notesze ötletekkel, de sosem kerül polcra belőlük egy
sem. Eközben Casanova a legközhelyesebb ötletből is egyetlen fordulattal alkot izgalmas
olvasmányt.
Sajnos megtörténhet,
hogy egy versből senki nem ért egy kukkot sem, de a költő és társasága
zseniális korszakalkotásnak tartja, mert fő a l'art pour l'art. Megtörténhet, hogy prózaolvasáskor
minden oldalon belegabalyodom egy-egy mondatba, de az író hetykén közli, hogy
az én intelligenciámmal van baj, ugyanis ez az ő stílusa. Azokról a
narcisztikus vonásokról inkább szót sem ejtek, amikor az író egy változhatatlan „szegény én”- regénnyel
nyomul, és úgy gondolja, mindenki másnak ugyanannyira izgalmas az ő életrajza.
Vajon
amikor Don
Juanként egy regénnyel túl sokat akarok, akkor nem azért van-e így, mert
túl nagyra tartom magam? Esetleg az írás csak egy tereppé válik, ahol sztoritaposó, grandiózus prózával sziporkázhatom, vagy ahol megmutathatom,
milyen bátran tudom csűrni-csavarni az írástechnikai szabályokat,
kiforgatni
a sémákat.
„Figyelj
rám, nézd, mit tudok!” – gügyögi az
éretlen.
„Gyere,
elviszlek! Sikerült megkapaszkodnod? Élvezed a tájat?”
– szól a férfibeszéd.
A baj ilyenkor csak az, hogy aligha fogja egyetlen olvasó is azt
mondani: „Írókám, semmit sem éreztem, nem
mozdított meg bennem semmit, sőt, nem sokat értettem belőle, de technikailag
csúcsszuper, a leírások miatt pedig végigolvasom mind a nyolcszáz oldalt.”Ellenben ha egy nyelvileg színvonaltalan, tematikailag sovány regényt a tömegek elkapkodnak, ne
csodálkozzunk. Lehet, hogy a „butuska” írója tud valamit az olvasóról. Csak egyetlen
fontos kapcsolódási pontra tapintott, de ráérzéssel…
Ma már viszonylag könnyű,
hogy egy művet kiadjanak, jóhírbe hozzanak, sőt akár az is, hogy tökéletesnek tűnjön.
Hogy valaki(ke)t ez úgy istenigazából érdekeljen, és pusztán csak azért, mert a könyv katarzis? Nos, ez nem
ugyanaz.
Casanova tud visszafogott lenni, tud várni, alább tudja hagyni az egoját, és képes kompromisszumokat is kötni. Mindezt úgy,
hogy közben megőrzi a szenvedélyét, semmit sem veszít önmagából és a mondanivalójából. Ilyenkor igen, fontos, hogy ki is a
partnere...
Ki az olvasóm? Ezt
nem tudni nagy hiba. Hogyan szerethetek valakit, ha nem is ismerem? Honnan
tudom, mit vár el a kapcsolattól? Honnan tudom, mit ígérjek? Az olvasók
figyelmét kikérő írónak ismernie kell a közönségét. A megismerés elengedhetetlen
a hatásos kommunikációhoz, a szeretéshez ismerni kell a másik igényeit,
érzékeny pontjait.
Az író legyen
kíváncsi olvasóinak a véleményére, lesse meg, mit beszélgetnek,
hogyan éreznek különböző olvasmányok kapcsán. Mi alapján választanak ki egy
regényt? Miért tesznek le egy könyvet? Miért olvassák tovább? Milyen érzésekért
olvasnak? Mi a fontossági sorrendjük? Sztori, karakter, világteremtés,
hangulat, vagy esetleg fordítva? Hogyan és mitől fognak kötődni? Mire értik,
amikor felütve a könyvet bizalommal fohászkodják, vágyakozva suttogják, némán kiáltják: "Vonj be"?
Hű, most kicsit ledöbbentem. Merthogy én nem fűzök érzelmeket az olvasóimhoz. Semmilyet. Írom, ami jön, nem csiszolgatom preferáció, olvasóközönség szem előtt tartásával. És úgy fest, kéne. Így mi vagyok? Az érzéketlen Don Juan. Ezt is megéltem.
VálaszTörlésVan pár dolog, amiről sajátosan gondolkodom, és amiről tudom, hogy szembemegy a mai értékekkel, morállal. Arról tudnék írni, de azon nem találna kapaszkodót az olvasó. Ők nem értenének engem, én meg őket ugyan ismerem, de nem értem. Arról meg nem tudnék írni, amit az olvasó ugyan értene, de ezzel kiszolgálom, én meg elkedvetlenednék. Ha emiatt rossz író vagyok, mert ilyenek miatt töprengek el azon értenék-e az írásaimat, vagy nem, akkor vállalom.
Nibela, nem gondolom, hogy íróként a mondanivalót,a témát az olvasó szempontjából, hozzá igazítva kellene megválasszam és megírjam. Inkább arra értem a fenti bejegyzést, hogy a mondanivalónk feltálalásakor, odaadásakor, a formába öntéskor érdemes a befogadóra (is) gondolni. :)
VálaszTörlésInnét nézve kicsit lehiggadtam, és adok magamnak egy új esélyt. Elkapott a nihil, hogy oké, én itt leteszem a lantot, mert amit művelek, az öncélú magamutogatás, szövegbe burkolt önkinyilatkoztatás, abból meg önként senki se kér, és tartsam meg magamnak.
VálaszTörlés