A író, mint szerető

Két bejegyzésben is írtam arról, hogy a történetalkotás élvezete önmagában is siker, és ha az írás végső soron nem szolgál semmi mást, csak élvezetet az alkotónak, akkor ez teljesen rendben van. Azóta sok látogató tévedt ide a blogra a „maszturbálás” keresési kulcsszó révén, így elhatároztam, gyorsan írok picit Casanováról is. :)

A szellemi maszturbálás című bejegyzésem alá egy hozzászóló ezeket a sorokat írta: „Ha a párhuzamot szorosan vesszük, akkor szerintem a bejegyzés nyolcvan százalékában a szexet taglalod. :) Attól, hogy nincs épp ott az olvasó, még páros tevékenység a dolog, hiszen az ő agya az, amiben megvalósul a Te álmodozásod, méghozzá a közvetítőn, a szavakon keresztül. És ha így nézzük, akkor az írástechnika pontosan a szerelem művészete, a sokféle vágyak kielégítésének megtanulása.” (Onsai)

  Köszönöm a szükséges kiegészítést, az elmúlt hetekben sok olyan dologgal találkoztam, amelyek tovább táplálták bennem a gondolatot.

   Például azzal is, hogy mi a különbség Casanova és Don Juan között. Mindketten nőfaló csábítók, ám másképp kezelik a nőket. Don Juan nem tesz mást, csupán megdönti őket. Egocentrikus és nemtőrödöm kéjenc, akit csak a saját kielégülése érdekel. Gyenge önértékelésén és önbizalmán úgy segít, hogy felhasználja a nőket a felülkerekedő győzelem, a sikerérzet érdekében. Csalódást és kisemmizést hagy maga után.

  Casanova ezzel szemben egy szerető. Fontosnak tartja a megismerést, a sajátos kapcsolatteremtést, csábítási technikáit a nő tulajdonságaihoz és igényeihez igazítja. Keresi a szépet, tiszteli a nőket és boldoggá tudja tenni őket. Barátságot hagy maga után.

Tudom, nem mondok újat azzal, hogy írás közben mennyire fontos az olvasó perspektívája, mégis azt látom, a gyakorlatban ez néha bonyolult tud lenni.

  Minden író regényének első változata szenvedélyből születik, a jó írónak azonban tudnia kell átírni úgy, hogy az olvasó szívébe találjon. Odáig rendben, hogy az első papírra vetésnél esetleg nem az olvasóval a fejemben írok és az alkotói folyamatom öncélú, de a későbbi átírásoknál, szerkesztéseknél meg kell dolgoznom mások szórakoztatásáért. Tartozom ezzel az olvasónak, aki időt és pénzt áldoz a könyvemre.

  

 Egy szerző akkor szereti az olvasóját, amikor fontosnak tartja a saját írói fejlődését. Az írástechnikai eszközök elsajátítása a szerelem művészetének a megtanulása, de ez még csak az amatőrség első lépése. Nem több egy szép, de tapasztalatlanul tapogatózó ismerkedésnél. Az eszközök mit sem érnek, ha nem tanulom meg eredményesen használni őket. A szerzőnek világa átadásakor írástechnikai döntések sorozatát kell meghoznia. Ilyenkor kiderülhet, milyen szerető…

  Vajon megtörténhet, hogy Don Juan csupán saját villogása érdekében használja az írástechnikát? Mondjuk, nem az olvasót akarja boldoggá tenni, hanem a tökéletes művet akarja létrehozni. Ez szép cél, nem? No és a szelídítetlen ambíció által űzött alkotó, aki bármit megtesz, csak már végre láthassa a nevét egy könyvön? Lehet, hogy ilyenkor csak elfogadtatni akarjuk önmagunkat és közben nem érdekel minket a befogadó? Na jó, esetleg egy kicsit, mindaddig, amíg megtapsol.

  Don Juan fél attól, hogy nem fér bele egyetlen zsánerbe, nem felel meg a szabályoknak, merthogy ő annyira kreatívan egyedit írt. Casanova ezzel szemben felhasználja a zsáner szabályait, játszik a határokkal és játéka mást is szórakoztat.

  Don Juan hiszi, hogy szűz koncepcióval kell rendelkeznie, amelyhez hasonlóval még soha senki sem rukkolt elő. Ha kiderül, hát mégis, akkor tovább ötletel, csakhogy ő még sajátosabbat mutasson fel. Ennek aztán soha nem lehet vége, és belőle lesz az író, akinek tele van a notesze ötletekkel, de sosem kerül polcra belőlük egy sem. Eközben Casanova a legközhelyesebb ötletből is egyetlen fordulattal alkot izgalmas olvasmányt.

  
Sajnos megtörténhet, hogy egy versből senki nem ért egy kukkot sem, de a költő és társasága zseniális korszakalkotásnak tartja, mert fő a l'art pour l'art. Megtörténhet, hogy prózaolvasáskor minden oldalon belegabalyodom egy-egy mondatba, de az író hetykén közli, hogy az én intelligenciámmal van baj, ugyanis ez az ő stílusa. Azokról a narcisztikus vonásokról inkább szót sem ejtek, amikor az író egy változhatatlan „szegény én”- regénnyel nyomul, és úgy gondolja, mindenki másnak ugyanannyira izgalmas az ő életrajza.   
  Vajon amikor Don Juanként egy regénnyel túl sokat akarok, akkor nem azért van-e így, mert túl nagyra tartom magam? Esetleg az írás csak egy tereppé válik, ahol sztoritaposó, grandiózus prózával sziporkázhatom, vagy ahol megmutathatom, milyen bátran tudom csűrni-csavarni az írástechnikai szabályokat, kiforgatni a sémákat.

 „Figyelj rám, nézd, mit tudok!” – gügyögi az 
éretlen. 

„Gyere, elviszlek! Sikerült megkapaszkodnod? Élvezed a tájat?” – szól a férfibeszéd.

A baj ilyenkor csak az, hogy aligha fogja egyetlen olvasó is azt mondani: „Írókám, semmit sem éreztem, nem mozdított meg bennem semmit, sőt, nem sokat értettem belőle, de technikailag csúcsszuper, a leírások miatt pedig végigolvasom mind a nyolcszáz oldalt.”Ellenben ha egy nyelvileg színvonaltalan, tematikailag sovány regényt a tömegek elkapkodnak, ne csodálkozzunk. Lehet, hogy a „butuska” írója tud valamit az olvasóról. Csak egyetlen fontos kapcsolódási pontra tapintott, de ráérzéssel…

Ma már viszonylag könnyű, hogy egy művet kiadjanak, jóhírbe hozzanak, sőt akár az is, hogy tökéletesnek tűnjön. Hogy valaki(ke)t ez úgy istenigazából érdekeljen, és pusztán csak azért, mert a könyv katarzis? Nos, ez nem ugyanaz.

  Casanova tud visszafogott lenni, tud várni, alább tudja hagyni az egoját, és képes kompromisszumokat is kötni. Mindezt úgy, hogy közben megőrzi a szenvedélyét, semmit sem veszít önmagából és a mondanivalójából. Ilyenkor igen, fontos, hogy ki is a partnere...

Ki az olvasóm? Ezt nem tudni nagy hiba. Hogyan szerethetek valakit, ha nem is ismerem? Honnan tudom, mit vár el a kapcsolattól? Honnan tudom, mit ígérjek? Az olvasók figyelmét kikérő írónak ismernie kell a közönségét. A megismerés elengedhetetlen a hatásos kommunikációhoz, a szeretéshez ismerni kell a másik igényeit, érzékeny pontjait.

Az író legyen kíváncsi olvasóinak a véleményére, lesse meg, mit beszélgetnek, hogyan éreznek különböző olvasmányok kapcsán. Mi alapján választanak ki egy regényt? Miért tesznek le egy könyvet? Miért olvassák tovább? Milyen érzésekért olvasnak? Mi a fontossági sorrendjük? Sztori, karakter, világteremtés, hangulat, vagy esetleg fordítva? Hogyan és mitől fognak kötődni? Mire értik, amikor felütve a könyvet bizalommal fohászkodják, vágyakozva suttogják, némán kiáltják: "Vonj be"?