20140212

Ha az író gyilkol

A tévésorozatokban divat lett, hogy fontos karakterek meghaljanak. Valószínűleg így akarják fenntartani a feszültséget és fokozni az érzést: itt bárki meghalhat, a veszély igazi. Avagy mit tegyünk, hogy felrázzuk kicsit a sorozatot? Öljünk meg valakit! Ha a névteleneken meg a tömegen kívül senki sem pusztul, a néző nyugodtan üldögél azzal az érzéssel, hogy a főszereplő nem halhat meg. A sok halál azonban szintén a dráma rovására mehet. A néző belefásul és egy idő után már nem fog kötődni egyetlen karakterhez sem.

A bejegyzés témája azonban nem a sorozatfigurák kinyírása, nem is az, amikor egy halál a cselekmény kiindulópontja (pl. krimi) nem azok a műfajok (pl. horror, katasztrófa, háborús) amelyekben a szereplőknek sorra kell hullaniuk, hanem az, amikor a cselekmény tetőpontján vagy végén meghal az egyik főszereplő. Ilyenkor a szereplő halála szintén kockázatos fordulat, mert az olvasó érzelmileg sokat fektetett bele, kötődik. Néha ez a fordulat különlegessé tehet egy átlagos sztorit, mélyítheti az egész regénycselekményt, néha meg elveszítheti az olvasót.


Van olyan szereplőm, akit csak egy gombnyomás választ el a haláltól, van olyan, akinek halála be sem gurul a színpadra, csak a koponyája, és van, akinek a hulláját napokra a helyszínen felejtettem. Mindezek mellett, ha hosszabb mesébe feledkezem, hajlamos vagyok valamelyik főszereplő szentimentális kivégzésére. Ha így folytatom, egész temetőt belaknak a teremtményeim, és esetleg feltámaszthatom majd őket egy zombibuli erejéig. :)
  Legutóbbi gyilkossági szándékomkor megírtam az egész cselekményt, de a főszereplő halálára szánt jelenet helyét üresen hagytam sokáig, annak ellenére, hogy számtalanszor „végignéztem” a lírai jelenetet, ébren és álmomban. Láttam, az áldozat mitől és hogyan vérzik el, hallottam utolsó szavait, rendelkezéseit, remegését, félrecsukló fejét, kilehelt lelkét. Épp egy másik jelenetén dolgoztam, amikor bekapcsolt a vészjelzőm: de hiszen a halálánál nem is Q. van jelen! Az nem ő! Az ott inkább az a másik… Mrs. Melodráma. Innentől kezdve a jelenet másképp játszódott le lelki szemeim előtt:
„– Bassza meg!
 – Tarts ki, haver! Értünk jöttek – mondta W.
 – Nehogy ezek legyenek az utolsó szavaid! – mondtam én.”

Írástechnikai anyagokban szüntelen belebotlom a tanácsba: „Mi a lehető legrosszabb, ami megtörténhet a karaktereddel? Tedd azt vele!” Utálom ezt, mert kicsit mintha azt sugallná: öljük meg a gyerekét, robbantsuk fel a feleségét, vegyük el a munkahelyét, erőszakoljuk meg, növesszünk rákos daganatot az agyában, temessük el a szüleit, és mindezt egyszerre. Nem, köszi, inkább kímélem végig, és majd a végén bepótolom: megölöm. :D

Olvasóként szeretem, amikor a nézőpont karakter halála miatt a vég kissé nyitott marad, és a végzet ügyesen sejtetett. Például az Akiért a harang szól így végződik: Róbert Jordán a fa mögött feküdt, visszatartott lélegzettel, minden izmát megfeszítve, nehogy megremegjen a keze. Megvárta, amíg a tiszt eléri az erdő napsütötte peremét, ahol a zöld mezőt sötét fenyőfák váltották fel. Szíve hangosan dobogott az erdő tűlevelekkel fedett földjén.
  Legutóbbi sírós olvasmányom azonban nem ennyire finom és művészi. Kegyetlen, mert a második nézőpont karakterrel végződik és ez rátesz egy lapáttal. (Forbidden love) :)
   
Filmekben a haldoklást egy Leonardo DiCaprioval szeretem. Amikor még fiatal voltam és Leo meghalt a Titanicban, hangosan bőgtem. (Te is? És légyzümmögést halló társaságban?) Mire felnőttem Leo komolyabb ügyekért kezdte odaadni az életét, és variációkat tanult a haldoklásra. Például Danny Archer (Véres gyémánt) drámáját számtalanszor újraéltem. Na jó, ezúttal titokban, nem akartam nyilvánosan még mindig szentimentális kislány lenni.
   Leo azóta tökéletesre csiszolta a kipurcanás művészetét. Egy szempillantás alatt hunyt A tégla című filmben, és én sokkot kaptam a fordulattól.
   Sosem szerettem a szuperhősöket, mert ők mit sem tudtak a kimúlásról. Íróként pedig öntudatlanul is ott volt bennem az alapvető érzés, hogy valaki jelentősnek a végén meg kell halnia, csak komoly áldozatok árán „győzhetünk!

Hétvégén belebotlottam Michael Orlofsky néhány sorába, amelyben elmarasztalja a regényvégi gyilkolásokat. Szerinte legtöbbször csak kétféle célt akarhat vele elérni az amatőr író: szentimentalizmust vagy sokkolást, és sajnos egyik sem nyújt kielégítő végződést. A főszereplő megölése egy olcsó módja a lezárásnak, hacsak a regénycselekmény és a karakterábrázolás nem támasztja alaposan alá.
   Álljunk meg egy szóra! Lehet, hogy Q.-nak nem is kell meghalnia? Lehet, hogy másképp kell megírnom a kimaradt jelenetet? Vagy ha mégis, akkor hogyan öl egy rendes ember író?

Rákerestem a témára, és majdnem mindenik cikk ugyanazokat a szempontokat tárta elém, ezek kapcsán ugyanazok a kérdések fogalmazódtak meg bennem.
  A főszereplő elhalálozása a nagy terv szerves része, vagy csak egy sokkoló fordulat? (ami filmben működhet, az könyvben nem biztos)
  Csak azért megölni egy főszereplőt, hogy megríkassuk vagy sokkoljuk az olvasót, rossz ötlet. Persze a haláleset nem kell boldogítsa az olvasót, :) de elfogadhatónak kell lennie. Ez úgy sikerülhet, ha előrevetítjük, és amikor az olvasó visszanéz a történetre, érzi, hogy ennek így kell lennie. Fájdalmas lesz, de a sztori fényében értelmes. Az áldozatnak a cselekményt kell szolgálnia. Ha a regénycselekmény során nem sikerült drámai feszültséget teremtenünk, bármi is a tét, akkor a tetőponton már hiába pufogtatunk nagyokat.
   Értelmes a halál akkor is, ha arra szolgál, hogy valamire rávigyen, motiváljon más karaktereket. Értelmes, ha a hős így akar bűnhődni és az áldozata jóvátétel. Értelmes, ha olyan módon hangsúlyozza a témát, hogy nélküle nem érthetnénk meg mélyebben a sztorit vagy a karaktert.
   Értelmetlen akkor, amikor az írói cél sokkolni vagy megríkatni az olvasót. Ez azt éreztetheti az olvasóval, hogy érzelmileg manipulálni akarják. A sztori túl mesterkélté és hiteltelenné válik, az olvasója csalódottá, a könyv pedig szétszakadhat, amikor a falhoz vágják.
Vékony a határ aközött, hogy a főszereplő halála drámai vagy csöpögős pátosz.  
  Szerintem Danny Archer halála nem celinedionos zenei aláfestéstől drámai. Értelmet nyer és a történet végkimenetelét nagyban alakítja. A karakter mélységéből eredően a halál valójában jóvátétel is. A cél és az ár arányos a dramaturgiai keretek közt. Persze ettől még lehetne nyálas, de helyette megtelik olyan szimbólumokkal és korábbi szubtextusokkal, amitől rezonanciát nyer.

Azt hiszem, egyetlen főszereplőt sem kellene örök nyugovóra téríteni, mielőtt feltennénk azt a kérdést: mi lenne, ha tovább élne? Mi lenne, ha Q. tovább élne? Hogyan állna talpra? Mit mondana? Túlélő vagy maximusi dicsőséget választ?
  
Ölni vagy nem ölni: ez itt a kérdés. :) Ti szoktatok főszereplőt kicsinálni? Miért?

3 megjegyzés:

  1. Öltem főszereplőt? öltem bizony. Vérfagyasztó hidegséggel. Úgy kellett oda az a halál, mint egy falat kenyér :)

    Meghalni viszont könnyű. vannak helyzetek, amibe azért nem viszem bele a karaktert, mert tudom, ha megtenném, utána nem lenne kedvem tovább folytatni a sztorit, mert onnantól nem élvezném. Ez nem egyenlő azzal, hogy hímes tojásként féltem mindentől, inkább azt mondanám, vannak olyan élethelyzetek - főleg lelkileg nyomasztó helyzetek -, amikbe nem viszem bele. Más természetűekbe viszont simán.

    Példával élve: mostani írásom főszereplőjét könnyű szívvel vetem hadi rabságba, annak lelki kínjaival együtt - a fizikai másodlagos -, de attól óvakodom, hogy rossz házasságot csináljak neki, mert az engem nyomaszt, és tudom, ha mégis megírnám ridegen, elhidegülnék a történettől és félbeszakítanám. Én nem a szerelem meglétén van a hangsúly, mert anélkül is lehet jó, működőképes egy érdekházasság (itt arról van szó), hanem az élhetetlen, genyó játszmákkal teli párkapcsolaton.

    Mondjuk az is érdekes, hogy akkora elrettentő, sokkoló erőt tulajdonítanak a halálnak. Írni kéne egy sztorit, ahol épp az élettel, életben maradással érik el ugyan ezt...

    VálaszTörlés
  2. Ezen én is gondolkodtam. Van egy szereplőm, aki szereti hősnek tekinteni magát, meghalni egy ügyért, blabla, :) aztán a vége felé rájön, hogy csak fél élni. Az életbenmaradást sokkal félelmetesebbnek érzi. :) "Valójában az élet a küzdelem, nem a halál" (nemtudomkimondta)

    A számodra kellemetlen szituba vitelre mondják azt, úgy vélem, hogy: írd azt, amit szeretsz. Arról, ami számodra érdekfeszítő. Egy rossz házasság elmesélését pedig azoknak meghagyni, akiket a téma fog meg.

    VálaszTörlés
  3. Sziasztok, én nekem nem sikerült sohasem megölni véglegesen a főszereplőm, mert egyszerűen utána már nem élveztem a regény írását. Így hegylakó effektus. :D
    Ám volt olyan, például, főszereplő gonosz ikertestvére, akit élvezettel öltem meg. Fogalmazhatunk úgy is az én regényeimbe, aki gonosz, az halállal, halálával lakol. :DDD
    Van olyan író akinél passzol mondjuk a regény végén a főhős halála, de én a magam részéről jobban örülnék, ha nem válna divattá. :(

    VálaszTörlés

20140212

Ha az író gyilkol

A tévésorozatokban divat lett, hogy fontos karakterek meghaljanak. Valószínűleg így akarják fenntartani a feszültséget és fokozni az érzést: itt bárki meghalhat, a veszély igazi. Avagy mit tegyünk, hogy felrázzuk kicsit a sorozatot? Öljünk meg valakit! Ha a névteleneken meg a tömegen kívül senki sem pusztul, a néző nyugodtan üldögél azzal az érzéssel, hogy a főszereplő nem halhat meg. A sok halál azonban szintén a dráma rovására mehet. A néző belefásul és egy idő után már nem fog kötődni egyetlen karakterhez sem.

A bejegyzés témája azonban nem a sorozatfigurák kinyírása, nem is az, amikor egy halál a cselekmény kiindulópontja (pl. krimi) nem azok a műfajok (pl. horror, katasztrófa, háborús) amelyekben a szereplőknek sorra kell hullaniuk, hanem az, amikor a cselekmény tetőpontján vagy végén meghal az egyik főszereplő. Ilyenkor a szereplő halála szintén kockázatos fordulat, mert az olvasó érzelmileg sokat fektetett bele, kötődik. Néha ez a fordulat különlegessé tehet egy átlagos sztorit, mélyítheti az egész regénycselekményt, néha meg elveszítheti az olvasót.


Van olyan szereplőm, akit csak egy gombnyomás választ el a haláltól, van olyan, akinek halála be sem gurul a színpadra, csak a koponyája, és van, akinek a hulláját napokra a helyszínen felejtettem. Mindezek mellett, ha hosszabb mesébe feledkezem, hajlamos vagyok valamelyik főszereplő szentimentális kivégzésére. Ha így folytatom, egész temetőt belaknak a teremtményeim, és esetleg feltámaszthatom majd őket egy zombibuli erejéig. :)
  Legutóbbi gyilkossági szándékomkor megírtam az egész cselekményt, de a főszereplő halálára szánt jelenet helyét üresen hagytam sokáig, annak ellenére, hogy számtalanszor „végignéztem” a lírai jelenetet, ébren és álmomban. Láttam, az áldozat mitől és hogyan vérzik el, hallottam utolsó szavait, rendelkezéseit, remegését, félrecsukló fejét, kilehelt lelkét. Épp egy másik jelenetén dolgoztam, amikor bekapcsolt a vészjelzőm: de hiszen a halálánál nem is Q. van jelen! Az nem ő! Az ott inkább az a másik… Mrs. Melodráma. Innentől kezdve a jelenet másképp játszódott le lelki szemeim előtt:
„– Bassza meg!
 – Tarts ki, haver! Értünk jöttek – mondta W.
 – Nehogy ezek legyenek az utolsó szavaid! – mondtam én.”

Írástechnikai anyagokban szüntelen belebotlom a tanácsba: „Mi a lehető legrosszabb, ami megtörténhet a karaktereddel? Tedd azt vele!” Utálom ezt, mert kicsit mintha azt sugallná: öljük meg a gyerekét, robbantsuk fel a feleségét, vegyük el a munkahelyét, erőszakoljuk meg, növesszünk rákos daganatot az agyában, temessük el a szüleit, és mindezt egyszerre. Nem, köszi, inkább kímélem végig, és majd a végén bepótolom: megölöm. :D

Olvasóként szeretem, amikor a nézőpont karakter halála miatt a vég kissé nyitott marad, és a végzet ügyesen sejtetett. Például az Akiért a harang szól így végződik: Róbert Jordán a fa mögött feküdt, visszatartott lélegzettel, minden izmát megfeszítve, nehogy megremegjen a keze. Megvárta, amíg a tiszt eléri az erdő napsütötte peremét, ahol a zöld mezőt sötét fenyőfák váltották fel. Szíve hangosan dobogott az erdő tűlevelekkel fedett földjén.
  Legutóbbi sírós olvasmányom azonban nem ennyire finom és művészi. Kegyetlen, mert a második nézőpont karakterrel végződik és ez rátesz egy lapáttal. (Forbidden love) :)
   
Filmekben a haldoklást egy Leonardo DiCaprioval szeretem. Amikor még fiatal voltam és Leo meghalt a Titanicban, hangosan bőgtem. (Te is? És légyzümmögést halló társaságban?) Mire felnőttem Leo komolyabb ügyekért kezdte odaadni az életét, és variációkat tanult a haldoklásra. Például Danny Archer (Véres gyémánt) drámáját számtalanszor újraéltem. Na jó, ezúttal titokban, nem akartam nyilvánosan még mindig szentimentális kislány lenni.
   Leo azóta tökéletesre csiszolta a kipurcanás művészetét. Egy szempillantás alatt hunyt A tégla című filmben, és én sokkot kaptam a fordulattól.
   Sosem szerettem a szuperhősöket, mert ők mit sem tudtak a kimúlásról. Íróként pedig öntudatlanul is ott volt bennem az alapvető érzés, hogy valaki jelentősnek a végén meg kell halnia, csak komoly áldozatok árán „győzhetünk!

Hétvégén belebotlottam Michael Orlofsky néhány sorába, amelyben elmarasztalja a regényvégi gyilkolásokat. Szerinte legtöbbször csak kétféle célt akarhat vele elérni az amatőr író: szentimentalizmust vagy sokkolást, és sajnos egyik sem nyújt kielégítő végződést. A főszereplő megölése egy olcsó módja a lezárásnak, hacsak a regénycselekmény és a karakterábrázolás nem támasztja alaposan alá.
   Álljunk meg egy szóra! Lehet, hogy Q.-nak nem is kell meghalnia? Lehet, hogy másképp kell megírnom a kimaradt jelenetet? Vagy ha mégis, akkor hogyan öl egy rendes ember író?

Rákerestem a témára, és majdnem mindenik cikk ugyanazokat a szempontokat tárta elém, ezek kapcsán ugyanazok a kérdések fogalmazódtak meg bennem.
  A főszereplő elhalálozása a nagy terv szerves része, vagy csak egy sokkoló fordulat? (ami filmben működhet, az könyvben nem biztos)
  Csak azért megölni egy főszereplőt, hogy megríkassuk vagy sokkoljuk az olvasót, rossz ötlet. Persze a haláleset nem kell boldogítsa az olvasót, :) de elfogadhatónak kell lennie. Ez úgy sikerülhet, ha előrevetítjük, és amikor az olvasó visszanéz a történetre, érzi, hogy ennek így kell lennie. Fájdalmas lesz, de a sztori fényében értelmes. Az áldozatnak a cselekményt kell szolgálnia. Ha a regénycselekmény során nem sikerült drámai feszültséget teremtenünk, bármi is a tét, akkor a tetőponton már hiába pufogtatunk nagyokat.
   Értelmes a halál akkor is, ha arra szolgál, hogy valamire rávigyen, motiváljon más karaktereket. Értelmes, ha a hős így akar bűnhődni és az áldozata jóvátétel. Értelmes, ha olyan módon hangsúlyozza a témát, hogy nélküle nem érthetnénk meg mélyebben a sztorit vagy a karaktert.
   Értelmetlen akkor, amikor az írói cél sokkolni vagy megríkatni az olvasót. Ez azt éreztetheti az olvasóval, hogy érzelmileg manipulálni akarják. A sztori túl mesterkélté és hiteltelenné válik, az olvasója csalódottá, a könyv pedig szétszakadhat, amikor a falhoz vágják.
Vékony a határ aközött, hogy a főszereplő halála drámai vagy csöpögős pátosz.  
  Szerintem Danny Archer halála nem celinedionos zenei aláfestéstől drámai. Értelmet nyer és a történet végkimenetelét nagyban alakítja. A karakter mélységéből eredően a halál valójában jóvátétel is. A cél és az ár arányos a dramaturgiai keretek közt. Persze ettől még lehetne nyálas, de helyette megtelik olyan szimbólumokkal és korábbi szubtextusokkal, amitől rezonanciát nyer.

Azt hiszem, egyetlen főszereplőt sem kellene örök nyugovóra téríteni, mielőtt feltennénk azt a kérdést: mi lenne, ha tovább élne? Mi lenne, ha Q. tovább élne? Hogyan állna talpra? Mit mondana? Túlélő vagy maximusi dicsőséget választ?
  
Ölni vagy nem ölni: ez itt a kérdés. :) Ti szoktatok főszereplőt kicsinálni? Miért?

3 megjegyzés:

  1. Öltem főszereplőt? öltem bizony. Vérfagyasztó hidegséggel. Úgy kellett oda az a halál, mint egy falat kenyér :)

    Meghalni viszont könnyű. vannak helyzetek, amibe azért nem viszem bele a karaktert, mert tudom, ha megtenném, utána nem lenne kedvem tovább folytatni a sztorit, mert onnantól nem élvezném. Ez nem egyenlő azzal, hogy hímes tojásként féltem mindentől, inkább azt mondanám, vannak olyan élethelyzetek - főleg lelkileg nyomasztó helyzetek -, amikbe nem viszem bele. Más természetűekbe viszont simán.

    Példával élve: mostani írásom főszereplőjét könnyű szívvel vetem hadi rabságba, annak lelki kínjaival együtt - a fizikai másodlagos -, de attól óvakodom, hogy rossz házasságot csináljak neki, mert az engem nyomaszt, és tudom, ha mégis megírnám ridegen, elhidegülnék a történettől és félbeszakítanám. Én nem a szerelem meglétén van a hangsúly, mert anélkül is lehet jó, működőképes egy érdekházasság (itt arról van szó), hanem az élhetetlen, genyó játszmákkal teli párkapcsolaton.

    Mondjuk az is érdekes, hogy akkora elrettentő, sokkoló erőt tulajdonítanak a halálnak. Írni kéne egy sztorit, ahol épp az élettel, életben maradással érik el ugyan ezt...

    VálaszTörlés
  2. Ezen én is gondolkodtam. Van egy szereplőm, aki szereti hősnek tekinteni magát, meghalni egy ügyért, blabla, :) aztán a vége felé rájön, hogy csak fél élni. Az életbenmaradást sokkal félelmetesebbnek érzi. :) "Valójában az élet a küzdelem, nem a halál" (nemtudomkimondta)

    A számodra kellemetlen szituba vitelre mondják azt, úgy vélem, hogy: írd azt, amit szeretsz. Arról, ami számodra érdekfeszítő. Egy rossz házasság elmesélését pedig azoknak meghagyni, akiket a téma fog meg.

    VálaszTörlés
  3. Sziasztok, én nekem nem sikerült sohasem megölni véglegesen a főszereplőm, mert egyszerűen utána már nem élveztem a regény írását. Így hegylakó effektus. :D
    Ám volt olyan, például, főszereplő gonosz ikertestvére, akit élvezettel öltem meg. Fogalmazhatunk úgy is az én regényeimbe, aki gonosz, az halállal, halálával lakol. :DDD
    Van olyan író akinél passzol mondjuk a regény végén a főhős halála, de én a magam részéről jobban örülnék, ha nem válna divattá. :(

    VálaszTörlés