A megjelenési dátum: 2022. 12. 16
1. FEJEZET
A tó áttetsző vize rózsaszínbe váltott a parthoz közeledve zavaros hullámokkal nyaldosta a behajló fűzfaágakat, megfestette a fűcsomókat. Keleten a fenyvessel borított dombok felett már pitymallott az ég, de nem a hajnal pírja olvadt a tó vizébe, hanem a felszínén lebegő holttest vére.
Amíg a két helyi tűzoltó azzal volt elfoglalva, hogy leszedjék a drón robotkarjáról a tetemet, amit az éppen kiemelt a vízből, Milos fel-le sétált, s meg-megállt, hogy tekintetével minden irányban átfürkéssze a Sharid-tó környékét. Pillantása előbb a tavat körülölelő sétányt kutatta, majd távolabbra siklott, s elidőzött a torkolatnál.
Észak felől egy hegyi patak szaladt a tó felé, de kőszirtre érkezett.
Átbukott rajta, s vízesésként csobogott alá.
Milos elképzelte, ahogyan az áldozat leveti magát onnan a szirtről. Rég volt ennyire pofonegyszerű esete. Az elmúlt öt és fél hónapja arról szólt, hogy a Központi Adatelemző Iroda elemzőjeként naponta kihívták őt különböző helyeken talált holttestekhez. Bizonyítania kellett az öngyilkosságokat, s kizárni a gyilkosság gyanúját. Akasztás, mérgezés, főbelövés, fulladás, érvágás… a halál ezernyi arcával találkozott, amióta járványszerűen megszaporodtak a külvárosi öngyilkosságok. Csakhogy eddig az ideológiai járvány kizárólag nyomornegyedekben szedte áldozatait, nem ilyen újonnan épült kis élményvároskában, mint Hillstadt.
A körülmények alapján talán ezúttal gyanakvóbb is lehetne, de az öngyilkosságok rég nem arról szóltak, hogy emberek menekülnek az élet nehézsége elől, hanem haláldicsőítést propagáló tanoknak szánt áldozatról. Miért is lenne védett ettől egy kis élményvároska, bármennyire is rendezett életű?
A két tűzoltó a pázsitra fektette a kiemelt hullát, amiről csepegett a víz. A férfi arca színtelen volt, ajka bekékült, szeme csukva. Fekete, hosszú hajába hínárok, fűszálak ragadtak, sportos ruhája ázottan a testére tapadt. A fej hátsó részén jól látható sebből nem szivárgott már a vér, a törés helyét a víz többnyire tisztára mosta.
– A francba! – tört ki az egyik tűzoltóból. – A jó büdös francba! Darko az!
– Köszönöm – fordult Milos a tűzoltók felé, és sikerült csak enyhén neheztelnie rájuk, amiért ránézésre azonosítani akarták az elhunytat. Milos próbálta éreztetni velük, hogy innentől többé nincs szükség rájuk. – A halottszállítók már úton vannak – vetette oda nekik mogorván. – Innentől az ügyet csak távolból követhetik, kérem.
Aztán hátat fordított nekik. Megértette, hogy a helyi törvények szerint minden fizikai segítséget és bevetést a tűzoltók intéznek, de nem hagyhatta, hogy túllépjék a hatáskörüket. Az azonosításhoz inkább igénybe vette virtuális nyomozótársa segítségét.
Proul akárhányszor megjelent Milos látóterében, ő teljesen megfeledkezett arról, hogy barátja csupán egy mesterséges intelligencia, egy valós környezetbe illesztett virtuális figura, és Milos csupán a beépített idegi interfészének köszönhetően láthatja őt.
Az előhívott férfi rózsaszín frakkban és hozzáillő nyakkendőben jelent meg, mintha bálba indulna épp, kesztyűs kezével elegáns köszöntést intett. Milos már megint alulöltözöttnek érezte magát kollégája mellett a sötétzöld dzsekijében, arról nem is beszélve, hogy Proul mindig jól fésülten tisztelte meg látóterét a jelenlétével, míg ő borostásan és zilált frizurával fogadta őt, mintha éppen most kelt volna ki másnaposan az ágyból. Bárcsak ő is egyetlen kézlejtéssel járó frissítéssel javíthatna a kinézetén, vagy azon, ahogyan éppen érzi magát.
– Szép jó reggelt! – szólalt meg a
digitális nyomozótársa.
– Jó reggelt, Proul! Van egy fogásunk.
– Jól látom, hogy nem reggelizni hívtál?
– Nem, most nem asztaltársaságban vagyunk – mutatott Milos a lába előtt csöpögő holttestre.
– Egy pillanat. Átöltözöm – emelte fel bocsánatkérően az ujját Proul. Valóban egy pillanatig tartott, s komor, szürke ballonkabátot öltött. – Ki talált rá, és hogyhogy ilyen korán itt vagy? – csodálkozott.
